Amikor hosszúnak erős jóindulattal se mondható házas éveimnek vége lett, akkor költöztem vissza a szülői házba Gergő papáékhoz, mert még mindig ez tűnt jobb verziónak, minthogy édösanyámékhoz mönjek lakni.  Ott ugyanis egész nap hallgathattam volna, édösanyám nem éppen önbecsülést építő letánijáit. Mert ugye én vívtam ki a családban a mindent fordítva, rosszul csináló, az életben semmire nem jutó, Istennek nem tetsző, csapodár életmódot élő, fekete bárány gyerek címet.

Volt pár kísérleti próbálkozás arra, hogy anyuéknál alszok.
Ez a projekt nagyon gyorsan kudarcba is fulladt, ugyanis 4-5 napos ott alvásom ideje alatt, amikor a „szép szobában” kaptam elhelyezést, és az abban az időben divatos, szekrény tetejére sorakoztatott, féltve őrzött, minőségi, díszüveges, Jugóbú behordott alkoholtartalmú italok mennyisége jelentős mértékben megcsappant, anyám is jobbnak látta, hogy menjek csak lakni a papáékhoz. Hallgattam tőle egész nap:

"-Nem tudom ki az apád faszára ütötté, té gyerök! Nálunk ez nem vót divat! Sénki nem iszik a családban. Nem igaz, hogy nem bírod ki! Nízd mög a bátyádat, dógozik egész nap, égy kortyot sé ivott életibe! Szégyönbe hozó mindönki előtt."

Egy szó, mint száz Gergő papáéknál kötöttem ki. Nem sokkal utána, hogy a házas életre való kísérletem kudarcba fulladt, a munkahelyemről is kirúgtak, nem is igazán a család, hanem inkább anyukám nagy szégyönire. Így napközben javarészt a szobában olvastam, vagy aludtam. Éjjel csavarogtam, az igazat megvallva elég sokat voltam másnapos. Ezt nagyapám rosszallóan nézte, nem is hagyta szó nélkül. Mondta is a mamának mindig:

„-Úri gyerök, csak alszik, olvas, mög pancsol a kádban, de mibe koszolódik e, hogy mindön nap fürdjék?” 

De a mama égy tündér vót, mindig mögvédett: 

„-Né pörölj má azza a szögény gyerökke mindég! Hagyd má békin, mög van neki is a maga baja, hadd csinája úgy, ahogy neki jó!”

Nagyon szerettem őt. Gergő papa láblógatásomat nem bírta nézni, mindig kitalált nekem furmányosabbnál furmányosabb szorgalmi feladatokat: tűző napon meggyfagyökér hasogatás, kertásás, gyomlálás, kapálás. Egyik „kedvenc” ilyen szorgalmi munkám, a 80 kg-os gabonás zsákok hetenkénti teljes átpakolása volt.

"Sírva" kérdeztem az öreget, mért van erre szükség mindég, azon kívül, hogy nem bírja elviselni, hogy unatkozom. Azt mondta:

"– Fiam! Át kő pakóni, hogy a macska eférjön a zsákok közt, és mög tudja fogni az egereket!."

Mire én:

"– De papa! Eddig is efért közte!"

"– Mér a macskák tán nem nőnek fiam?"

Ezzel aztán le volt zárva a téma, és én évekig papám háta mögött pofákat vágva, mutogatva, „bármit” mondva, mert jó nagyot hallott, eleget töttem kéréseinek.
Mégis én maradatam a család fekete báránya, édösanyám szégyöne.