Boldogult házaséveim után, mikor még nem volt semmilyen jövőképem, megjegyzem utána se vagy húsz évig, csak a mai napnak éltem.

Nem úgy ahogy az A.A. (Anonim Alkoholista csoport) emlegeti a „csak a mai” napot, hanem afféleképpen, hogy épp aznap este be tudjak rúgni „ahogy illik”. Kicsit hazudok most, mert annyi perspektía volt már akkor is, ha nem volt bevételem, hogy hétvégére pénzé tegyek valamit a stafírungból, étkészletet, mikrót, bot mixert, (abban az időben a peca még féltve őrzött kincsnek számított), hogy legyen manim, a péntek, szombat, vasárnap esti teljes KO. -hoz. A szakemberek azt írták volna akkor a „passzusomra”: „betegségtudata teljesen hiányzik”. Visszagondolva, a fiatalkori nagy berúgások után is kapizsgáltam azért mi is a helyzet velem, de csak nagyon halványan. A szégyenérzet és lelkiismeret-furdalás miatt, a berúgást követő „száraz” hetemen, nagyon könnyen átsegített a péntek esti negyedik rumos kóla.
„Kapizsgáltam” azon héten is mikor a „válópénzből” vett új Trabantommal úgy szedtem be a derékszögű kanyart, hogy kabrió lett belőle. Ki se mozdultam egy hétig puritán szobámból, olvastam a „Pozitív lelki beállítottság” és az „Önmegvalósítás művészete” című könyveket, amiket valamelyik buzgó, társfüggő, megváltoztatni akaró csajomtól kaptam. És néztem a „seprűnyél távkapcsolós” junoszty-omat. Csak mosakodni, és enni jöttem ki barlangomból. Gergő papa morgott rám, mint a bóhás kutya, csak a nagymamámmal beszéltem, aki egy áldott jó asszony volt, és nagyon szerettem. Ő biztos tudta már akkor, hogy egyszer, csak kijózanodom. Anyám elől bujkáltam napokig a „léég a pofámrú a bőr”, meg „mért is szültelek én a világra té gyerök, „mit szónak a majd a rokonok” „mi lösz így belűled”, „olyan akarsz lönni, mint a …” (ez az egyik rokon, nem írhatom le a nevét) „én a világgá mögyök szégyönömbe” -i miatt.
Ilyen szégyenérzet, és egy hétig ki nem mozdulás volt a barlangomból, mikor Kobra barátom házi bulija után, ahol Csikasz cimborám jó szokásához híven az ivási szokásaimon poénkodva szívta a véremet. A baráti társaságba elég gyorsivónak számítottam, szerettem hamar elérni a szintet, ahol már teljesen felszabadultak a gátlásaim. 
Barátom mikor látta, hogy én önszorgalomból, serényen töltögettem magamnak a repetákat, nem győztem kivárni amíg a többiek is megisszák a nyegójukat, Rákezdett a mái napig tőle megszokott bicska nyitogató cinkeskedésére: 

-„Igyááá ám! Igyáá ám! Mé nem iszó? Nem is látszik még rajtad semmi!” 

És milyen egy igazi jó piás? Hát bazi sértődékeny. Én se voltam semmivel se különb. Annyira felhúzta az agyamat, hogy vérig sértve, paprika vörös fejjel otthagytam a számomra már majdnem „szociálisan” ivó társaságot.
Valakin, vagy valamin ki kellett töltenem a dühömet, az áldozat a szinte vadi új, csodálatos, már 12 voltos Trabim lett. Beugrottam büszkeségembe, és padlógáz. Amennyire csak tud csikorogni, gumit füstöltetni egy mit tudom én hány lőerős 601-es annyira nyikorogtak a virsli gumik alattam. Nem számított semmi, a második derékszögű kanyarnál, a Dózsa György utcai olajkút előtt, nem csak a jobb hátsó kereket emeltem levegőbe, ahogy azt szoktam néha, hanem mindkettőt. Megijedni se volt időm olyan gyorsan átfordult a kocsi a tetején, újra a „talpára”. Az autó lefulladt, csak a fejem koccant nagyot a pördülésnél. Kitöröltem a csillagokat a szememből, gyorsan el akartam húzni a színhelyről. Pár „köszörülés” után padlógáz, „üveghang”, és már irányban is voltam az István sörbárba.
Egy héttel később Gróf Józsi barátom mesélte, hogy akkor ment haza éppen, és látta az egészet. Megismerte az autómat, de másnap azt hitte csak álmodott. 
Vezetés közben fel akartam tekerni az ablakot, mert fáztam, rá kellett jönnöm, hogy fentről jön a szél. A Trabi tető eleje felnyílt, vissza is fogott a sebességemen a nagy légellenállás, a fogyasztás már nem is érdekelt.  
Nagy menőn megálltam a teltházas sörbár parkolójában, és mindig szerettem, ha odafigyelnek rám, ezért a kocsitetőn másztam ki a járgányból.  Kerestem új ivó cimboraimat, nem olyanokat, akik a „gyengeségeimen” cinkeskednek, és ment tovább a „májnagyobbítás”. 
Az este a meszesi Krisztián diszkóban fejeződött be. A végére egész kijózanodtam, mert a pénzem is elfogyott, meg csurdultig voltam már.
Haza úton már kezdtem gyártani a kamu sztorikat, hogy mit adok elő majd anyámnak. Már előre röcögött a seggöm a találkozástól. Tök mindegy mit mondok majd, úgyse fogja elhinni. A kocsit egyből a Zöldfa utcába vittem, Imi barátomék kasznis műhelye elé. Mire odaértem a tetőm teljesen levált. Végre igazi kabrióm lett. Mégis magam alatt voltam már nagyon. A műhely zárva volt a kocsitetőt bedobtam az udvarra. Gondoltam így nem annyira feltűnő a sérülés. Megjegyzem anyám soha nem járt még ebben az utcában, de akkor pont itt volt valami féle dolga, és sasszemét nem kerülte el, hogy valami furcsa a Robi kocsiján.
Teltek a napok a napok ki se mozdulva a barlangomból, Gergő papa Pepsi kóláját „vámolgatva”, fogadkozva, az „okos könyveket” olvasva, hogy változtassak életmódomon. Vészjóslóan közelgett a szerdai piarci nap, mikor anyám mindig bejött a mamáékhoz. Szerda reggel húzom az időt a retyón. Hallam anyám sivítását a konyhából:

- „Hun van az a kurva kölök? Gyere má ki onnan né várd mög, hogy én mönjek be érted!”

Kikullogtam nem volt időm még kösszönni sé.

- „Hun az autó?”

Még bele se volt időm kezdeni a legfrappánsabbnak tűnő kamuságomba.

- „Né hazudj itt neköm össze-vissza. Láttuk apádda. Jó mögcsinátad azt is! Hova lött a teteje? Telesen hülye vagy té fiam? Mi az isten agara faszát csinátá má mégin. Nem csoda, 

hogy e vát tűled az asszony. Té Ignác kire ütött ez a gyerök. Léég a pofámrú a bőr miattad.

Fogadkoztam anyámnak, hogy ez volt az utolsó, nem ittam ezen a héten semmit.
Bevonultam szobámba. Kicsit megkönnyebbültem, túlestem anyám letániáján de tudtam, hogy még hallgatni fogom ezt sokáig. Csütörtökön már egész jól voltam, csak bántott, hogy mennyibe fog kerülni a kocsi. Pénteken mikor kész lett az autó, kiderült, hogy nem kerül pénzembe a javítás, mert barter munkába festhetek érte a szerelőnek.
Kezdett elmúlni a lelkiismeret furdalás, és a szégyenérzet. Újra péntek van, nehogy már a Dallas-t nézzem öregapámmal. Este kipucókodás, piccös ruha, fél marék Rockford arszesz az arcomon, és irány a sport kocsma.
Pár rumos kóla után visszatért életkedvem. Újra a „mókoskerékben” voltam.
Igy ment ez még 23 évig, számtalan visszaeséssel, mert egy jó piás mindig talál okot az ivásra, addig míg be nem látja, hogy teljesen lent van már.