Boldogult házaséveim után „tudatalatti absztinenciám” hossza egyenes arányosan nőtt a „gebaszok” nagyságával, amiket hétvégenként a rumos kólák okozta gátlástalanságomban alkottam:

-kocsma ablakon kilépés dülöngélve csak pár nap,
-Trabanttal fejtetőn fordulás, áramvonalasítása kabrióvá egy hét, 
-Vigadóból való kitiltás, kidobóval való virtuskodásért két hét józanságot, málnaszörpölést, „begubózást” a barlangomban vont maga után. 

Mikor úgy 23 évesen az 502 sörözőben a sok portorikóitól sikerült annyira megbirkóznom a felettes énemmel, hogy az élő fába is belekötöttem, mert senki nem akart átvinni a zuhogó esőben a Gösser sörözőbe táncos lány ciciket nézegetni. Arra a nem éppen nyolc évig hittanra és templomba járó, minta diákhoz méltó cselekedetre vetemedtem, hogy elkössem Tollas, egy helyi fuvaros Fiat Ritmóját. Na, ezt már hosszabban tartó vezekléssel tudtam csak megbocsájtani magamnak. Olyasmiféle ez, mikor kiskoromban gyóntam a bűnöket Géza atyának, ha csak egy-két bazmeg csúszott ki a számon, megbocsájtást nyertem pár miatyánkkal és üdvözléggyel. De ha befigyelt pár orvososdi játék a daráskamrában a szomszéd lányokkal, ami kimerítette a hatodik parancsolat vétségét, vagy cotton lopás az eperföldi abc-ből, ami vitte a hetediket is, ezekért már térgyepelhettem a rózsafűzér golyóit számolgatva az imaszékben egészen a mise végéig.
Az autó motorja járt mikor kiléptem a kocsmából, és azt adta ki az agyam, hogy nem áztatom el magam kívül is teljesen, és már nyomtam is a gázt. Rosszul lőttem be az irányt, és Miske felé indultam pilács nélkül, a stopnál nem megállva. Állítólag a rendőrök is ott voltak, de valamiért megkegyelmeztek, vagy nem figyeltek eléggé, és száguldottam tovább. Miske előtt lefulladt a Ritmo. A zsigulival engem üldöző fejvadászok utolértek, kicibáltak a kocsiból, úgy istenösen el is kalapáltak, míg a sötétben az egyik fel nem ismert:

„- Basszátok meg! Ez az András Robi!”

Na, még jó, hogy felismertek… Tudták hol lakok hazavittek, szépen le is fektettek.
Vasárnap reggel arra ébredtem, hogy mindenem fáj. Odanyúlok sajgó pofázmányomhoz, levelekben potyogott le róla a rászáradt vér. Semmire nem emlékeztem. Próbáltam találgatni:

„Elestem hazafele, vagy stoppoltam és balesetünk volt?”

Sérüléseim nagyságából a második verzióra tippeltem. Gyors kimentem a fürdőbe, hogy mire anyámék bejönnek a mise után, rendbe tudjam szedni külsőmet, és megússzam a rikácsolását. Mikor megláttam a tükörben magam, azt gondoltam jobb lesz inkább elbújni a fészerbe, vagy bárhol. A szám olyan vastag volt, hogy Geranazzo Mária kezit csókolomot köszönhetett volna nekem.
Nem tudtam elbújdokolni, mert már meg is hallottam, hogy édesanyukám köszön a mamáéknak:

„-Dicsértessék az Úr Jézus Krisztus! Részük lögyön a szentmisébű!”

Ki kellet jönnöm, nem volt pardon. Anyámnak vagy nem jött át teljesen Géza atya prédikációja a megbocsájtásról, toleranciáról, vagy neki is problémái lehettek a felettes énjével, mert olyan istenözésbe és hétszentcségelésbe kezdett mikor meglátott, hogy azt hittem mindjárt mehetek gatyát cserélni.
Túléltem a már kívülről fújt letániáját, és jött a jó kétheti vezeklésem, mikor végre felmertem már menni a városba hétvégén. Először az István sörbárba mentem, ahol sorban ültek a taxisok a bárpultnál. Mikor meglátott Tamás Zoli Röhögve odaszólt a többieknek:

„-Itt van „Dögevő”! (ő hívott csak így, meg a Safi, és a Kisfekusz mit tudom én miért) Rakjátok el a kulcsokat!”

Ebből arra következtettem, hogy többet tud arról mit is alakíthattam két hete, mint jómagam. Elmesélte, amit ő látott, és még hallomásból összeollózgatott a produkciómról. Kezdtek nekem is bevillanni a filmkockák. Sokszor volt ilyen „újra vetítés” a hétvégi bulik után, mert voltak rendszeresen kisebb-nagyobb emlékezet kihagyásaim. De a végén úgy nagyjából mindig összeállt a film.
Akkor lépett be a bárba Tollas, a Ritmo gazdája, aki bajszával, markáns arcvonásaival, rekedtes erős hangjával, egy westernfilmből kilépett kemény alakra emlékeztetett. Vigyorogva jött oda hozzám, amitől nem lettem túlzottan nyugodtabb, és röhögve kezet nyújtott:

„-Szevasz körösztfij! Nincs harag! Mit iszó?”

Mikor ránézett a még mindig heges számra, még a "ruházásért" is elnésért kért. Kiderült, hogy jó barátságban volt unokabátyámmal, Ernővel. Hallotta tőle, hogy ügyes piktor vagyok, és igen magas szinten mívelem a szakmámat.

„-Akarsz festeni nálam? De nekem csak úgy dógózhatsz, hogy sémmi nyegó!”

Meg is egyeztünk látatlanban. Mindig mondtam, hogy nem a munkaügyi központban, hanem a kocsmákban lehet legkönnyebben munkát szerezni. Jó piáshoz híven le is húztam pár ezerrel előlegként. Abban az időben, még ígéretemet betartva, pontosan, lelkiismeretesen el is végeztem az elvállalt munkákat. Ittam az áldomás italokat az új munkára „veszött mód”, még aznap este sikerült is picsájára verni a maninak. Hamar „megbocsájtást” is nyertem, újra végig mertem menni büszkén a főutcán, elmúlt a szégyenérzet és lelkiismeretfurdalás egészen a következő „gebaszig”. Vége lett a kéthetes absztinenciának, és újra benne voltam a mókuskerékben sorstársaimmal.