40-42 éves lehettem, mikor kis hátszéllel bekerültem a javító intézetbe, mint érettségizett festő szakoktatónak. Édösanyám büszke volt nagyon feketebárány fiára, akinek 20 év után egzisztenciája, bejelentett állása lett.

Volt ugyan ez idő alatt egy 3 hónapos megtévelyedésem, mikor segédmosóként burcsáztam, mások szaros gatyáit mosva. Anyám valahogy ezt nem újságolta a vasárnapi tízes mise után a rokonoknak. Most bezzeg büszkén mondta mindenkinek, hogy a fiából szakoktató, mit hogy szakoktató egyből tanár lett, osztályfőnök! Egyszó, mint száz büszke volt rám nagyon, de tudom mennyire félt, hogy kudarcot vallok, hogy a kurva pia miatt itt se állom meg a helyem. Hallgattam is ezt tőle minden vasárnapi ebédnél:

"-Észön lögyé neköm édös fiam! Nem ám oszt bemutatkozni az első hétön! E né bazd neköm itt is a renoméd a cefrézésse! Tudjad ám hogy mennyit kő inni előző este. Né má, hogy nébírjá másnap röndösen mönni dógozni!"

Elbizakodott voltam, azt mondtam bármikor abba tudom hagyni a nyegózást, ha akarom, de nem akartam egyáltalán, mert szerettem inni, és már benne voltam nyakig, de még mindig nem tudtam mi ez.
Koncz Tomi gyerekkori barátom sok év után meglátogatott. Vele, és kis Gumi Janival iszogattunk a konyhámban, már eléggé törtük a magyart. Röhögve mondta Tamás:

"-Rablóból lesz a legjobb pandúr! Ezt nem hiszem el! Te a javcsiban gyerekeket tanítasz?"

Lelkesen jártam dolgozni minden nap. A kollégákkal összebarátkoztam, volt köztük pár szintén zenész, azokkal értettem meg legjobban magam. Délután egyig tartott a munka időm. A 10 perces gyalog utam hazáig meg úgy általában este nyolcig, mert két kocsma is útba esett. Nagyrészt mindig másnaposan mentem a melóba, ez a hasonszőrű kollégáknak annyira nem szúrt szemet, de iskolaigazgatónőm, aki valamiért szimpatizált velem, meg pár kicsinyesen szociális ivó kollegának feltűnt a reggeli üveges tekintetem, sárgás szemem fehérje, és a belőlem kipárolgó vodka szag. Ők páran jó útra akartak volna téríteni. Addigra már Orsós Gabi jóvoltából puli kutyám után szabadon, a Bufurc bácsi lett a helyes megszólítás az intézetben mindenki részéről.
Egyik nap mikor fejem olyan pirosas-lilás fekete színben pompázott az előző esti daj-dajtól, odajött hozzám egy nagyon kedves kolléganőm, és félre hívott, csendesen, jószándékkal súgta a fülembe:

"-Te Bufurc! Látom rajtad a halál színét! Egy értelmes, jó pasi vagy. Ne tedd tönkre magad!"

Mit mondjak? Nagyon megérintett ez a mondat. Döntően befolyásolta, hogy pár nap múlva, pedig semmiféle gebaszt nem csináltam, ami lelkiismeretfurdalást és szégyenérzetet okozott volna, önként és dalolva bevonultam a kalocsai kórház pszichiátriai osztályára. Gyerekkoromban ezt a részleget hívták Bányai diszkónak az osztályvezető főorvos Dr. Bányai Béla után, aki terápiás célzattal minden héten táncos rendezvényeket szervezett a betegeknek. Állítólag abban az időben leszoktatás címszóval, borral is itatták őket, míg lavórba nem nyomták a rókát.  Sajnos ezt a jó terápiát, mire én bekerültem már nem alkalmazták. Édösanyukám hősies kórházba vonulásom napját nem élhette meg, nagy szégyen lett volna szegény fejére.
Az előestén elbúcsúztam a kocsmai pajtásoktól, és kegyetlen mód becsápoltam, hogy legalább egy kis szégyenérzetem is legyen, és a szakorvos lássa, hogy nem valami féle kis himi-humi parti ivóval van dolga.
Eléggé feszengve hallgattam a számomra felettébb vonzó, de igen szigorú pszichiáternő kérdéseit ivási szokásaimról:

"-Egyedül él? Mióta iszik? Milyen rendszerességgel? Mennyit szokott naponta? Milyen alkoholt fogyaszt? Alkoholbetegnek érzi magát? Van még állása? Munkaidőben is szokott inni?"

Akkor még nem értettem utolsó kérdését. Mi köze a munkahelyemnek ehhez? Pár évre rá megértettem ezt is, mikor elértem a számomra legmélyebb pontot, a legnagyobb gebaszt követő nagyon hosszú szégyenérzetet, lelkiismeret furdalást, magamba fordulást, ugyanis kirúgtak a munkahelyemről.
A doktornővel való beszélgetés után, a szobámba menet figyeltem a betegeket a folyosón, hogy ezek rendesen trottyon vannak ám. Mint minden piás különbnek tartottam magam, és azt gondoltam én azért nem vagyok ekkora alkoholista:

„Néhogy má! Hogy néznek ki ezek hozzám képest?”

Az első pillanatban lecsekkoltam, hogy azért van egy két beleférne a kosárba nőci.
A szobában, ahova elhelyezést kaptam hál istennek három szimpatikus kolléga várta a kilenc órási vizitet. Az egyik akkor ért vissza hétvégi eltávozásáról, feltűnően vidáman, piros szemekkel mesélte hétvégi falusi búcsú béli élményeit. Nem is sokáig volt velünk, ugyanis a vizitkor, mikor bevallott pár sört a főorvos úrnak, az igen határozottan reagálta ezt le:

„-Ki se csomagoljon uram, a viszontlátásra! A záróját majd megkapja a nővértől.”

Maradt a kemény mag. Hamar megismerkedtünk, összebarátkoztunk. Mellettem Fütyi feküdt, aki szinte a pszichiátriai osztályhoz tartozott már. Évek óta itt dekkolt, olyan bennfentesként élte az életét, mint a katonáéknál a puncsosok állandó kilépővel rendelkezett. Őt küldte ki mindenki bevásárolni. Havonta egyszer hazaengedték falujába hétvégére, ilyenkor rendszerint a mentő hozta vissza valamelyik kocsmából, mert ájulásig itta magát. Az állandó kimenőjét határozatlan időre bevonták. Mint minden jó absztinensnek neki is megvoltak a maga érdekes, kényszeres szokásai. Szekrényajtó bezárása után úgy négyszer ment vissza megrángatni a lakatot, hogy biztos bezárta-e. Mindig számoltam, és ha csak háromszor, akkor rászóltam:

„-Te Fütyi! Biztos jól bezártad?”

Vigyorogva visszament és megrázogatta megint. Ezt éjszakánként se felejtette el többször leellenőrizni, mikor a sötétben zugevőként majszolta a kolbászt a szekrényfiókjából. Én is rázogattam a riglimet őt parodizálva, ha elléptem a szekrénytől ő ő csapott le:

„-Robi! Szerintem nem zártad be!”

Jó kis csapat voltunk.
A zuhanyzó koedukált, egy tábla forgatásával lehetet eldönteni melyik nem teszi épp magát tisztába. Voltak néha ütközések, mikor Fütyivel viccből megforgattuk a táblát.
Sexfüggőségemet nem meghazudtolva figyelgettem a zuhanyzóból kijövő csajokat. Ki is spéciztem magamnak egyet, akinek olyan ügön-ügön átlátszó volt a pizsamája. Mellbimbói a bennem lévő nyugtatók ellenére is megmozgatták igen élénk fantáziám. Vele jártam ki később cigizni. Harmadik este előbújt belőlem nőgyógyász énem, meginvitáltam a parkba egy kis orvososdi játékra. A huncutkodás rendszeres lett, mindaddig míg a tíz parancsolathoz nagyon ragaszkodó nővérkék ki nem írták az üzenő falukra hogy mi ketten nem találkozhatunk.
A retyó is koedukált, reggel mindig kifogtam, hogy a négyhengeres budi mellettem lévő hengerén egy nagyon szentes néni trónolt, mert hangosan imádkozott, és jaj istenesezett, csak addig, míg egyik nap én is neki nem kezdtem a miatyánkba, és a jaj istenembe.
Fütyitől a személyi higiénia terén sokat lehetet tanulni, mert egy sima, szappanos kézmosás nála szertartásos mozdulatokkal, úgy tíz percig tartott, a zuhanyzás meg úgy másfél óra, ha hajat is mosott, aznap nem kellett másnak fürdeni már. Az öregasszonyok is panaszt tettek a főorvos úrnál, hogy teljesen elmacskásodnak a lábaik a sorban állásnál mikor ő van a tusolóban.
Jöttek minden nap hozzám a látogatók. Egyik hétvégén drága igazgatónőm annyi birkapörköltet hozott, hogy szobatársaim is jól laktak, és az osztály másik zárt részlegén Alzheimer kórban szenvedő édesapámnak is tudtam átvinni belőle. Nagyon nem volt már képben szegény, amikor átmentem hozzá kórházi pizsamában, örült, hogy bejöttem látogatni.
És még mondja valaki, hogy nem apámra ütöttem, ugyanis mikor odajött a nővérke megnézni, hogy mit eszik, apám diszkréten paskolgatta a fenekét.

„-No de Ignác bácsi!”
„- Jó van no!”

Vigyorgott apám kéjes fejjel.
Nekünk, Andrásoknak, még a nyugtató se szegte a kedvünket a szebbik nemtől. A zárt részen az öreg Mocsár, a másikon a kis Mocsár hódított. Megnyugodhattam, hogy egyik függőségem se a gyengeségem miatt van, azok a fránya gének tehetnek mindenről. Édösanyám, ha tudott volna jönni látogatni, asszem mondta volna az áldást ránk. Odafentről nézett minket, és gondolom nyomta a letániáját:

„-Az anyátok úristenit, nem szégyölitok magatokat? Adnék én nektök olyan Bányai discót, mög tapperogatást, hogy arrú kódunátok!"

Három hétig élvezhettem függő spanjaim, és a nővérkék kellemes társaságát az osztályon, minek után megkaptam az elbocsájtó passzusomat, ami feketén fehéren kimondta:

„Alkohol okozta dependencia. Részleges betegségtudat, bagatellizálások, hárítások.”

Hát persze, hogy bagatellizáltam, hárítottam, mert minden józan életűnél okosabbnak hittem magam, akiknek még életük sincsen, csak húzzák az igát, és semmi kikapcsolódás, lazítás. Bezzeg én tudtam mitől döglik a légy, hogy kell élni.
Ez a kórházi produkció volt az első komolyabb kísérletem, a józan élet felé, amikor már kezdtem kicsit kapizsgálni hol is tartok, de még arról lövésem se volt, hogy ez egy életre szóló függősdi játszma. Három hónaposra sikeredett utána az első hosszabb absztinenciám, egészen egy fiúnevelős ereszd ki a gőzt, céges mulatozásig. Ekkor még lelkiismeret furdalásom se volt a visszaeséstől, ittam mintha abba se hagytam volna.