2012. januárjára nem kis munkával sikerült kiharcolnom, hogy intézet igazgató urunk búcsú jobbját nyújtsa felém.

Teljesen megértem, a helyében én se tettem volna másképp. Előző év karácsonyán éreztem, hogy munkahelyi stiklijeim miatt, röndösen röcög a léc, nagyon kifelé áll már a rudam. Gondoltam egy okosat, hogy időhúzás, címszóval táppénzre megyek. Bementem, batyumba összepakolva a pszichiátriára, hogy majd ott szépen eltelelgetek. De a doktornő bele láthatott a fejembe, hogy nem a teljes betegség tudatom a hajtóerő, hanem rafkózok valamit, és így még a pszichére se voltam megérett. 
Szomorúan haza kullogtam útba ejtve a Gurigát, és a Sörfalót, ahol rumos kólákat szürcsölgetve sajnáltattam magam pajtásimmal. 
 Mint mindig, akkor is volt egy a nagyközönség előtt számomra fel nem vállalható, nálamnál jóval idősebb, társfüggő barátnőm és szponzorom, aki lelkesen asszisztált életvitelemhez. Aznap délután profi módon játszmázgatva ki is kuncsorogtam tőle egy kis manit, hogy tudjak venni két liter Huszár névre hallgató kannás rettenetet. Nagyon utáltam már ennek az émelyítő, édes ízét, de ez volt abban az időben a legolcsóbb, és a célt mindig elértem vele. Neki is álltam a hideg szobámban pohárral a kezemben meditálni. Gyorsivónak számítottam, és úgy három óra alatt elértem az alfa állapotot.
Este hétkor jó barátom ébresztett, állt a szobámban egy liter házi törkölypálinkával kezében. Erre még az orvosok is azt mondják, hogy igen jótékony hatással van az emberi szervezetre. Megittuk már felét a gyógyító nedűnek, és egyből nem volt olyan kilátástalan a helyzetem. 
Elmeséltem komámnak, hogy nem fogtak bent a kórházban, pedig én nagyon bizonygattam, hogy beteg vagyok, és szeretném, ha segítenének. Ede tele volt furmánnyal, és most is volt jó ötlete:

-Kapjál be pár rivót, és igyál rá, majd az majd megteszi a kellő hatását.

Beszedtem kettőt, ittam is rá, de úgy éreztem semmi bajom. Barátom mikor elment, még maradt vagy három deci pálinka, azt szépen elszopogattam, és még gyógyszert is toltam rá. Azért ekkor már lehetett gond rendesen. A lefekvésre nem emlékszem, de az ébredésre nagyon. A ripityomra tört íróasztalom szilánkjaiban feküdtem. Nagy nehezen felkászálódtam, a fürdőszoba tükörében meglátva eltorzult fejszerkezetem, kicsit megijedtem. Bal szememen hatalmas kékes-fekete tipli, felrepedt számra rászáradt a vér. Nagy valószínőséggel lefejeltem az esésnél a kályhát. Gyors telefon a barátnőmnek, mivel még majdnem teljes koki voltam, most kivételesen felvállalva őt, taxival együtt bementünk a kórházba.
 Amikor a doktornő meglátott csak annyit mondott:

-Zárt osztály!

Elfoglaltam helyem a SZUB (így hívják a pszichiátria zárt részét) jobb egyes hálójában. Felkészülve jöttem ide, tudtam, hogy a cigit, és a telefont le kell adni a nővérkéknek, ugyanis tőlük kéredzkedve óránként lehetett csak menni bagózni. Egy bontott szofit, és egy fals telót el is zártak a drágák. A Nokiám a párnám alá raktam, és öt doboz golden gate-et elrejtettem a mélyített fedeles konnektorokban. Bemutatkoztam szintén zenész alkoholbetegbeteg szobatársamnak, aki, mint kiderült félévenként rendszeresen befekszik egy kis pihenésre. A szimpatikus tőlem jó pár évvel fiatalabb srác már le volt százalékolva káros szenvedélye miatt. Nagyon jól szót értettünk volt sok közös témánk: 

a pia és a csajok.

Mint jó szenvedélybetegnek, neki is voltak kényszeres dolgai, de lehet ez a szakmájából fakadt, mert fénykorában a szocóban dolgozott ápolóként. Az ágyát még éjjel is, ha felkelt, olyan precízen kisimogatta, mintha kalanderen húzták volna át a lepedőt. Sokszor felébresztett a pisifogó nejlon hangos zizegése, csörgése, ezért mikor kiment bosszúból teljesen összedúrtam fekhelyét, de ezzel csak én jártam rosszul mert mikor visszajött újra csörömpölt a pelenkával. Jókat röhögtünk ezen. Esténként mindig arról álmodozott hangosan: 

-De nagyon be fogok nyomni, ha kiengednek!

A folyosón ebédeltünk a többi pszichés, és szenvedélybeteggel együtt. Nem áll olyan mesze a kettő egymástól, ugyebár a piától nem növekedni szokott az agysejtjeink száma. Úgy vettem észre, talán Gáborral mi voltunk még legjobban képben itt. Volt egy egész helyes fiatal csajszi, akit meghívtam asztalunkhoz ebédre, később kiderült, hogy nem volt egy hatalmas ötlet, mert iszonyat szaga volt. Pár nap múlva finoman kérdeztem tőle, hogy hánykor szokott fürdeni, majd akkor megyek én is. Odahajolt hozzám és a fülembe susogott:

-Direkt nem fürdök ám!Tudod miért? Így büdös vagyok. Ha nem lennék az, ezek megdugnának itt éjjel.

Bólogattam:

-Így már minden érthető! 

A harmadik nap megtudta a másik részlegen előző bent fekvésem hódítása, hogy itt vagyok megint, és addig ügyeskedett, hogy őt is áthelyezték a SZUB-ra. Kényeztetett nagyon a drága, mert minden reggel behozta a szobámba a kutyulós kávét, addig míg ez az odaadó nővérkéknek szemet nem szúrt. Az épület pincéjébe is lementünk időnként, mert a Jó öreg Abraham Maslow is megmondta már, hogy a szexualitás az egyik legfontosabb emberi fiziológiai alapszükséglet. Az effajta függőségemről nem is beszélve.
 Néha úgy éreztem magam az osztályon, mint Stallone a D-Tox-ban. Az osztály Tarzanja fél óránként Johnny Weissmellert megszégyenítő hangerővel hívta majmait:

-ÁÁÁ-ÁÁ-ÁÁÁ—ÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!!

Nem akartak összegyűlni neki,ézért folyton üvöltött. 
 A budi ajtónál ülő nénike az előtte elhaladó betegeket, és rokonságát szidta hangosan veszett mód. Egyszer meguntam, és belesúgtam a fülébe:

-A te jó kurva anyádat!

Tudat alatt már akkor tudtam, hogy kell asszertíven kommunikálni. Ezután nekem engem békén hagyott.
A hétvégi piával, és más cuccokkal kísérletezgető, bulikból behozott fiatal kis sexi csajokat nagy sajnálatomra másnap a Mercedes-es apukák idegesen, szégyenkezve gyors kivittek.
Szoba társam nagyon röhögött rajtam, mikor egyszer jó sokára értem vissza a retyóról.
Ülök titkon cigit pöfékelve, gondolataimba mélyedve az egyhengeresen, mikor csattogást hallok. Feltépték a klozet ajtót, és már tolat is rám egy nagy fehér segg. Az utolsó pillanatban sikerült lábammal kilöknöm szegény nénikét, mert mint az Etna a lávát úgy okádta ki hatalmas kufferja az előző napi zöldbabfőzeléket. Azért így is kaptam belőle kicsit, öklendezve mentem zuhanyozni. Gábornak ettől iszonyat jó kedve lett, és kipattant az isteni szikra a fejéből, hogy menjünk ki a Bedics kocsmába oszt igyunk valamit. Mivel semmi jónak nem voltam elrontója, és most nem igazán a teljes betegségtudatom inspirált a ramadánra, pizsamában és köntösben a kórház hátsó kapuján, a vaddisznó ösvényen elsunnyogtunk a kricsmibe. A csapos vigyorgott, mondta, hogy gyorsan igyunk, és húzzunk vissza, ahonnan jöttünk. Szót fogattunk neki, és két decis pohárból ittam a rumot, húzott is a fejem rendesen az ágyban, mikor jött a kedves nővér. Azt hittem lebuktunk. Le, de nem ezzel. Míg távol voltunk egyik buzgó piás beköpött a dugi cigim, és a telóm miatt, amit el is koboztak. Kiestem a kenyeres kosárból:

se pia, se nő, se cigi, se telefon.

Akkor nagyon haragudtam az ápolókra ezért, de most józan fejjel visszagondolva mindannyiunknak hálásnak kell lennünk odaadó, lelkiismeretes munkájukért. Mikor már kezdtem megszokni a zárt osztályt, egy hét után áthelyeztek a másik toleránsabb részlegre. Itt már hávájdizsi lett volna az élet, ha nem hoztam volna magammal a rossz pontjaim a SZUB-ról. Gábor barátom pár nappal előbb szabadult. Búcsúzóul azt mondta, hogy majd gondol rám, ha hazafele a Sport kocsmában issza a hideg házmestereket.
 Két hetet töltöttem most bent összesen. Haza úton nem bírtam ki a Guriga kocsmáig, már a csöngetős boltban vettem négy ampulla kis rumot. Újra benne voltam a mókus kerékben, kezdődött minden előröl. 
Az első munkanapomat az igazgatóúrnál kezdtem, nem kellett már felvennem a munkát. Nagyon humánusan közölte velem, hogy sajnálja, de nem tehet mást, nem alkalmazhat így tovább. Nem haragudtam rá. Igazából nem is érdekelt a dolog, legalább volt rendes okom hódolni függőségemnek.
Ezután jött a kemény teljesen leamortizálom magam projektem. Semmit nem csináltam, minimum napi kétszer kiütöttem magam, de ha igyekeztem sikerült háromszor is. Egészen 2012. június 25-ig, amikor megértem a nagy változást hozó saját krízisemet, amikor a reggeli ébredés után megittam utolsó búvár, három deci vörösömet, ami csak lement körülnézni és rögtön utána a függönyön landolt.
Véleményem, hogy minden szenvedélybeteg életében eljön az a bizonyos mélypont, szomorú, hogy akik nem veszik ezt nagyon komolyan, azoknak csak az anyaföld hozza meg, az örök absztinenciát.