Hányszor halottam ezeket a mondatokat, anyáméktól és a rokonoktól:

- A mi családunkba ez nem vót divat! Kire ütötté té gyerök? Nízd mög a bátyádat! Nem hiszöm, hogy apádtú tanútá ilyet.

Rokon:

- Apád, anyád röndös, dógos vót mindég, árud má e, té hun kutyulódtá így e, édös fiam? Testvéröd sé iszik égy kortyot sé, nem is tudom hogy üthetsz-e ennyire a fajtádtú. Kitű láttad té ezt?

Hát kitű-kitű? Mindenkitől, és igazán jó szemem volt ehhez.
Mikor Gergő papa jött értem az óvodába, és utána bevitt magával a Halál kocsmába, hogy eldicseködjön, helyes kis unokájával a lovas kocsis fuvarosok előtt. Azok meg csak hajtogatták:

-De szép kisjány unokád van Gergő!

Nem jaffát, meg málnát láttam előttük a korsóban.
Otthon bögre csárdájába is levitt rendszeresen, ahol nekem is töltött egy ujjnyi édes fehéret a decis pohár aljába. Bejött az íze nagyon, és nyújtottam is oda minden alkalommal a kis ibrikemet. Utána mikor felmentünk a pincéből mindig verette velem a vigyáz lépést, mert ő Horthy Miklós katonája volt, és egy fiú gyeröknek alap, hogy azt mög kő tanúja még szopós korában. Sokat foglalkozott velem a papa, és lógtam is rajta sűrűn. Farigcsált nekem kandzsikás ostort, amibe csupálta ki a ló farkából, és a sörényéből a sudarat pattogtatónak.
És még kitű láttam?
Amikor rokonokhoz mentünk, vagy ők jöttek hozzánk, a férfiakra nem volt jellemző a házi málna szódával, és az asszonyok is lé-lé nyomtak égy-égy kis édöset. Aminek a maradékát, mint mindön röndös gyerök én is kiszlopáztam a pohár aljárú.
No mög a jó fröccs szagú, családi szájra puszik égy-égy rokontú, nem győztem türűgetni utána a számat, még köpködtem is mikor nem látták.
Meg mondhatta ám anyám, hogy „apádtú biztos nem láttá ilyet”, gyerök vótam, nem hülye, és jól emlékszek dolgokra. Mikor este apám hazajött Szarvas Jani bátyámtú, vagy a körösztfijtú, beült a forgó fotelba, anyám csak ránézett, és rázendített:

- Má mégin a Jancsiná vótá, ügön körösztbe ának ám a szömeid. Nem muszály ám mindön este átmászkáni. Összeakad a nyelved, azt sé értöm mit beszélsz. Mosakodj mög oszt jobb lösz léfeksző.  Fordulj befelé, néhogy horkolj, tudjam ám nízni az Onedin-t tűled!

Anyám hál isten nagycsoport után levágta a nőimitátorokat megszégyenítő hurkát a fejem búbjáról, és így lassan a Panni becenév lekopott rólam.
Általános iskolában, az ő kisfiának kellett lenni a legokosabbnak, a négyes jegy csak kis fejcsóválgatással járt, hogy tanulhattál volna kicsit többet. A hármas az katasztrófát jelentett, ha véletlen becsúszott, alig mertem utána hazamenni. Egész gimnazista másodikos koromig minden nap felmondtam a leckét neki. Reggelente sokszor mentem belül nagy drukkal a suliba. Úgy hatodik osztályos koromban, míg beértem, többször meg kellett állnom, mert annyira szúrt a jobb oldalam. Ezzel elvittek az orvoshoz, nekem azt mondta anyám, hogy vakbélgyanús voltam, a doki írt fel egy gyógyszert. Jobban lettem tőle, a nevére, dobozára, és a gyógyszer színére is emlékszem nagyon, mert anyám sokat pörölt velem, hogy el ne felejtsem beszedni. Semmi jelentőséget nem tulajdonítottam ennek, de pár éve egy visszaesésem utáni magamba zuhanásom alkalmával eszembe jutott a gyógyszer neve, és rákerestem az gugliban: BELLOID. És láss csodát lehullt a lepel, közöm nem volt a vakbélgyulladáshoz, hangulatjavítót szedtem már 12 évesen. Nálunk a családban voltak tabu témák, na, ez is azok közé tartozott. Néhogy már a zsír kitűnő tanuló gyeröknek valami belül né lögyön teljesen röndben. Mer ugyé a mi családunkban ez sé vót ám divat.
16 éves koromig rendszeresen szedtem minden reggel. Ebben az évben már ismerkedni kezdtem a presszókkal, kocsmákkal, és próbálgattam a tolerancia szintemet. Pár Ampelos wermuoth-tól kis rájátszással a csajok előtt, már be is voltam nyomva. Megszűntek a gátlások, rá lehetett fogni utólag mindent a piára. Egy év, és egész belejöttem ebbe az ivásosdiba, már menő módon bírtam a nyegót, volt, hogy tíz fél kevertet ittam meg egymás után a vadászkürtben a Csikaszékkal. Igaz utána fél óráig a rókát hajkurásztam az utcán a sövény mellett. Nem kellett már rájátszanom semmit, simán ment magától is a berúgás.
A hangulat javítót felváltotta a sokkal hatásosabb, és kellemesebb rumos kóla.
Gimnázium utáni festő tanulóévek elmélyítették bennem a letett alapokat, és a tolerancia szintem elérte a csúcspontját a reggeli éhgyomri kétdekás meg se kottyant már. És szép lassan, de annál biztosabban haladtunk ebben előre. Tudtomon kívül már itt benne voltam abban a többiekkel együtt abban a bizonyos "fosmededencében", egyszer-egyszer kimásztam rövid kis időre szárítkozni. De nagy örömmel ugrottam újra fejest az első kínálkozó alkalommal.
Kilenc éve józanodó fejemmel kezdek egyre tisztábban látni dolgokat. Kapizsgálom már, amiket a szenvedély szakik mondanak:
Alkoholbetegség, hozzávalók:

1. fél adag, genetikai hajlam,
2. egy csipetnyi gyerekkori trauma,
3. ízlés szerint szocializálódási folyamat.