A napom nagyon rugalmasan, totál másképp alakult, mint ahogy azt kis cetlimen tegnap megterveztem. A délutáni peca helyett már hajnal fél négykor fölkeltem, mert este Marci barátom belém hozta az idegöt, hogy délután má gyün a hidegfront nagy szélle. Fél öt körül már a Bufurc hídon voltam. Hal égy szál sé, így gondolataim elkalandoztak két témában.

Az égyik a csajozás vót, hogy nehéz lösz így a „mostani időben” két méterös távolságbú, lösz ínség röndösen…… A másik, hogy főznöm kéne valamit ma. 
Ki is gondoltam a borsó levest konzervbű. Kapás híján száguldottam haza ződ jaguáromma. Fölhívtam kolléganőm, hogy instrukciókat kérjek:

„- hogy kezdjem el a borsólevest, pirítsam a zöldséget, hogy kell csinálni a rántást?”

Nem nagyon kaptam egyértelmű választ:

„-én nem szoktam pirítani, meg a rántást is csak úgy érzésse, ahogy adja magát.”

Hiába kérdöztem, hogy egy liter, vagy még is mennyi liszt, vagy paprika. Csak az volt a válasz:

„- érzésse, ahogy adja magát...”

Ezze nem löttem sokka előrébb, és mögkérdeztem a lencselevest. A válasz ott is csak: 

„-én érzésre szoktam, látni kő, ahogy adja magát, etcetera etcetera.”

Na erre a délutáni horgászatomból hazatérve éhösen, „hirtelen felindulásból”, sé nem borsó, sé nem lencse, hanem babot áztattam lé, azt má csináltam sokat.
Fölraktam babérleveles vízbe jó kuzinomtól kapott serrano sonka bőrét, mög köll valljam a sonka húsból is farigcsáltam kicsit bele. Közben ződségöt pucótam. Meg két szál csabait karikáztam fő, az égyiket később pótóni köllöt, mert olyan éhös vótam má, hogy mögöttem nyersen. Rotyog a bableves, nem győzöm közbe a gázt pucóni, fene annak az absztinens fejemnek, miúta nem iszok lött ez a tisztaságmániám. Régön még a reklám szatyrot is beleraktam hagymástú a kajába, az is jó vót. Egész jól nézett már ki, csak a bab nem puhút az istené sé. Anyámékka a tányérba kiszedés után mindig raktunk bele égy kis ecetöt is. Miután a csípös piros aranyat kicsit” túlnyomtam” gondoltam megecetezöm én az egészet. És hogy némely ecet kupakja milyen könnyen bele tud ugrani a levesbe… A tányérba  biztos nem kő má rakni.
Kész lött a nagy mű. Tésztával neki álltam enni a vacsorát. Mondhatni a savanyúságtól. és a kicsit ress babtú etekintve, egész jó lött. De öszöm a bőrit, oszt riszpálja a torkomat. Ezök a spanyolok igazán jobban mögkaparhatták vóna azt az ibériai malacot, ha má olyan soké vesztögetik a sonkájukat, de hát má Gergő papa is mögmodta, "úgy jó az a bőrke, ha riszpálja az embör torkát".
A két tányér bablevest, pálinka helyött Cholagel cseppekkel kompenzáltam, így jár, aki absztinenskedik. De istenemre mondom: nagyon jó van ez így!”