A messzimamánál nyaralás András szálláson, gyerekkorom legnagyobb élményei közé tartozott.

Anyám féltett, óvott mindentől, és nehezen, csomó intelemmel engedett csak el ide:

"-Oszt szót fogadni ám öreganyádnak! Nem tudsz úszni, mög né tudjam , hogy a kanálisba, vagy a kácsaúsztatóba locsikósz! Mögmosakodni ám a vályúba szapannya mindön este. Nem ám válogatsz, mögönni mindönt amit nénéd eléd rak! Nem szeretném félszömme gyünné haza , hogy kinyilaztátok égymás szömit."

Mindig hivatkoznom kellett, hogy bezzeg a Csikasz mehet Keserűtelekre, vagy Attila is ott lesz. Tudta anyám, hogy a mamáéknál szabadjára leszünk engedve, és igazából egész nap azt csináltunk, amit akartunk. Attól nem kellett félnie, hogy a kocsi elüt bennünket, maximum a bikák, ha hajtották be őket, de akkor spuriztunk be a házba.
Mit is csináltunk egész nap? Néha voltak kisebb feladatok: 

disznókra vigyáztunk, hogy ne menjenek a kukoricásba, de addig a kubik gödörben fürödtünk a kacsákkal, vagy épp a disznókkal együtt.

Egész napi öltözékünk a klottgatya volt, szerencsésebb esetben fekete, mert azon kevésbé látszottak meg dolgok. Ugyanis a páskomon a barackillatú nyolc rétegű Zewa helyett, az egy rétegű szőrös lapulevél volt csak kéznél. Ezzel lehetett "hibázni" rendesen. És a bidé se volt akkoriban még nagyon elterjedt. Többek közt azért sem, mert vezetékes víz helyett gémös kút volt, kád helyett a marha vályú. A baba tusfürdőt, és a sampont a félkilónyi háziszappany helyettesítette. A világítás, meg petróleum lámpa.
Kint voltunk reggeltől estig a határban. Íjász versenyeket rendeztünk, ki tud messzebb lőni a vöröscédrusból készített íjával. 
Mocsár Ferkó bácsi kukoricacsutkából és csuhéjából a babákat készítette nekünk. 
A 12 éves unokatesóm motoroztatott bennünket a nagy Pannóniával, úgy, hogy egyikünk a tankon ült, a másikunk, meg hátul. Anyám szívszélütést kapott volna ha látja. 
Szinte minden nap kosaraztunk a szénaréti kanálisban, ez nem hasonlít a mai kosárlabda sport játékra, ugyanis itt mindenféle kosarat húztunk a vízben, és fogtuk a kárászokat meg a csíkokat. Az utóbbit mindig visszadobtuk a kosárból, mert féltünk tőle, olyan volt mint egy kígyó. 
Én hódolhattam rovargyűjtő szenvedélyemnek, volt itt minden, cincérek, ganajtúrók, szöcskék, lepkék. Néha meg a gémes kútból a vödörrel halásztuk ki a varangyokat. Mama azt mondta:

"-addig jó a kút vize, amíg mög van benne a béka."

Szabad bejárás volt minden házhoz, ajtók nyitva maximum a kutya nem engedett be minket. Mindenhol kaptunk ezt azt, amit épp sütöttek: kukoricamálét, krumplis pogácsát, vékonypitét. Ittuk a frissen fejt tehén tejet, amit nem kedveltem igazán, mert városi orromnak nagyon istálló szaga volt. Nem irhatom meg, hogy néha egy-két szalmaszáll is úszkált a tej tetején a sajtárban, mert kapok majd a rokonoktól, akik olvassák ezt. Ettünk mindent, amit értünk: papsajt, zöldgyümölcs, barackmag belseje, mandula,  lépes méz, a padláson az egérszaros aszaltszilvát. 
Mama egy héten egyszer sütött hatalmas ropogós kenyereket, ilyenkor mindig készített nekünk egy-egy cipót, aminek a közepébe füstölt kolbász volt. Ettük koszos kézzel kétpofára, csurgott az állunkon a piros kolbászzsír. A desszert a vizezett cukros kenyér volt. Végül is nem desszert volt az sem, hanem egy főétkezés. 
Volt egyszer annyi szívalékváros tészta égy fazékban, hogy az egész szállásnak elég lött volna, kétszerre fért oda a család az asztalhoz a kemence mellet, és abból ettük ki az egészet, mert a herendi épp a mosogató gépben volt. 
Este lefekvéskor, jobb esetben mosakodás után, messzimama lidérces hátborzongató történeteit hallgattuk. Ilyen volt gyerekkoromban a wellness András szálláson.