Hetedik osztályos koromtól minden nyári szünetben el kellett mennem egy hónapot dolgozni. Idösapám, amikor kijártam a 8-at, nevelési célzattal berakott a sírkövesek mellé a temetőbe, hogy tanuljam meg, milyen a kemény fizikai munka. És hogy válasszak, ezt akarom-e csinálni, vagy tanulni, és értelmiséginek lenni.

Valóban kemény munka volt az nekem. A reggel ugyanúgy kezdődött, mint más építőipari szakmában. Engem boltba küldtek reggeliért, amelyben a lényeg a kétdekás, vagy a féllitykós volt, a nélkül a jó szakember nem áll neki dolgozni. Négyfős volt a brigád. A brigádvezető nem igazán ivott, de a többiek bírták a páleszt. Pálinkázás közben ment a taktikai megbeszélés, ki mit csinál aznap. Ez olyasmi, mint ma egy "meeting", csak ott ásványvizet és "latte-macchiato-t" isznak, és nem "húz a fejük" utána. Évekkel később, mikor festő lettem, megtapaszltam azért, hogy van egy fajta  "varázsa" a pálinkázós munkamegbeszéléseknek.
A reggelit a sírok szélén ülve ettük meg, ami engem kicsit nyomasztott, valahogy az egész temető feeling nem volt túl jó hatással a közérzetemre. Ezt észre is vették, és reggeli közben jó kis történeteket meséltek beszakadt régi kriptákról, meg hogy mi is van a hullaházban, hogy is néz ki belülről.
Reggel nekem általában műkövet kellett kevernem lapáttal. Nem szokta a paraszt a szántást címszóval a tenyerem nagyon fájt, és tiszta vízhólyag volt a sok lapátolástól.
Még keményebb munka volt nekem a stoki kalapáccsal (nem biztos, hogy ez a neve), aminek olyan rücskös a feje, a sír oldalán a műkövet „ragyásra” ütögetni. Volt egy tiszta izom, húszéves segéd, Attila. Egyszerre kezdtük vele a műkő klopfolását, és nagyon lemaradtam mindig tőle.
Megváltás volt ilyenkor, mikor jött a hír valakitől, hogy Szalon sör érkezett az újvárosi boltba, és azonnal elküldtek, hogy hozzak, mert nagyon porzik a műkő, meg a veséjük már. Az se volt mindegy, hogy milyen üvegest hozok, mert egyik a ződ üvegesre esküdött a másik meg a barnára. Azon vitáztak többször, hogy melyikbe savanykásabb a sör. De ahogy elnéztem őket oly mindégy volt ám, mert hamar lecsúszott akármilyen üvegbe is volt.

Tudták, hogy kicsit félek a temetőben, és történt egyszer, hogy szólt az egyik, hogy a bungiba (ami a sírok közt volt) hagyta a lapátját, menjek, és hozzam el. Bementem a szerszámosba, keresem a lapátot, és a nagy szélcsöndben furamód rám csapódott a bungi ajtó úgy, hogy valamiképp a rigli is rátolódott kívülről. Szóltam: 

„-Ne szórakozzatok nyissátok ki!”

De semmi válasz. Töksötétség, kripták sírok közt, és be vagyok zárva.
Kileselkedtem egy kis lyukon. Jött egy mamika, elkezdtem kiabálni, hogy

„-Csókolom! Legyen szíves kiengedni!”

A mamika nézi a sírokat tovább. Már üvöltöttem:

„-Be vagyok zárva, engedjen már ki!”

Ő meg csak nézte a sírt, aztán fölemelve szoknyáját elfutott. Én meg maradtam a sötétben…
Nem mondom, hogy nem féltem kicsit. Minden neszre felkaptam a fejem. Még jó, hogy akkor még nem voltak a tévében zombis filmek! Több órát dekkoltam ott vakoskodva, és kicsit már kétségbeesve, amikor jött a brigád, és kiengedtek röhögve, hogy hogy lehetek ilyen hülye, hogy magamra zárom az ajtót. Mai napig nem tudom mi történt akkor.
Ilyen gyenge szívatások is inspiráltak, hogy jól tanuljak a suliban, és végül, ha nem is egyből értelmiségi, de mégis festő lett belőlem.