Olyan húszon-pár évesen, nem tudom, hányadik Duna-menti folklór fesztiválra készültünk barátommal, hogy megnézzük a táncokat. De igazából a jó buli, és a táncos lányok voltak a csábítóak számunkra.

Ilyenkor az átlagosnál jóval több időt töltöttem a fürdőben, nagy gondot fordítva, az akkoriban menő „Bundesliga tincseimre", és ha jól emlékszem ebben az időben már volt Rockford olasz parfümöm, és arcszeszem, ami igazán vadító volt. Az illatszereket, mint az alkoholt is, mindig túladagoltam magamnak. Jó barátom meg, kicsit különc lévén, még kispárnát és fényképezőgépet is készített magának. Tőlük indultunk, náluk legális dolog volt otthon az alkoholfogyasztás, és apukájával a pincében mindig megittunk pár pohár vörösbort. Szerettem az „Öreget”, fiatalos volt, vicceskedett velünk, úgy hívott mindig:

„Bercikém”.

Amikor odaértem hozzájuk, mindig az volt az első, hogy kezével az ivást imitálta, és mutogatott, hogy menjünk a pincébe. Az volt a „dilije”, hogy olyan hülye módon belenyomta a mutatóujját a fülembe, és jól megforgatta benne párszor, ami nem volt épp kellemes, de ő jókat derült rajta. Sose tudtam meg mért csinálja ezt. Lehet, zsírozni akarta a kezét?
Emlékszem, három decis vizes pohárból kellett inni a bort, egy hajtóra. Azért ittuk így, hogy „túlessünk” hamar rajta, mert nagyon hordóíze volt. De én nem igazán az íze miatt ittam az alkoholt – a hatását szerettem nagyon! Pár pohár bor után feljöttünk a pincéből a napra, és már meg is volt az estéhez az alaphangulat. Valószínű itt raktam le alkoholizmusom stabil alapkövét is. 
Sétáltunk ki az Éribe, de a Heller-sarkon a Kettes kocsmát sosem hagyhattuk ki. Ide az idősebb, vagy a nyugdíjas korosztály járt a lakótelepről. Szerettem az öregekkel inni, beszélgetni, történeteiket hallgatni.
A folklórra menet már elég libegős volt a járásunk. A szabadtéri színpadon ment a műsor, barátom fotózott, mint a „nagyok”, én beszélgettem, meg a söntésbe jártam.
A műsor után az úti cél: 502-es Söröző, utána meg az István Sörbár volt. A Hunyadi utcán támolyogva, úgy a Sóhajok hídja magasságában, de lent az úton, egyszer csak honnan, honnan nem, elénk került egy lovas kocsi, hajtó nélkül. Én a paraszti génjeimet meg nem hazudtolva, pillanatok alatt a bakon voltam, és mint a vérbeli fuvarosok,

„ Sári! Hő!”

vezényszóval, kantárvisszahúzással leállítottam a lovat, így barátom is felszállt. Soha nem hajtottam még, de egész jól ment, igaz kanyarodva a Nagy Lajos könyvtár sarkát gyengéden koccoltam. Gondoltam, menőzünk, és teszünk pár tiszteletkört a főutcán, úgyis folklór van.
Kurjongatva hajtottam a lovat, ahogy láttam a profiktól,

„gyíte”

vezényszavakkal, meg a számmal is csettintettem, barátom meg röhögött vadul. Az 502 és az István Sörbár előtt a teraszon nevettek, tapsoltak, kiabáltak. Én a bakon állva ösztökéltem az egy lovat, nagyon nagy királynak éreztem magam. Tán ki is józanodtam a dicsfény mámorában.
Tettünk pár ilyen diadalkört még az utcán, hogy mindenhol lássanak bennünket: Piros Arany, mozi, Mackó, Kalocsai Csárda. A végén megálltam az 502 előtt, és nagyon profi módon,

„hő, curik vissza”

vezényszavakkal, a gyeplőt hátra húzva betolattam a söröző elé.

Ahogy leszálltunk a kocsiról, a ló fogta magát, és megindult megint egyedül. Barátom párnája még fönt is maradt a kocsin. A sörözőben jó volt a hangulat, ment az élménybeszámoló, körbevettek az ismerősök minket. Az igazat megvallva, mindig szerettem középpontban lenni.