Úgy öt-hat éves koromtól pecázok szenvedélyesen. Gyerekként, nyáron szinte mindig peca volt az egyik kezemben, a másikban meg gyúrkásztam az illatos paprikás kenyeret, amit meg is szagúgattam néha, és még bele-bele is harapdáltam.

Pecabotom kiegyenesített kerti bambusz volt. A nádat leszedés után a padlásra vittem, felkötöttem a gerendára, aljára mázsasúlyt rögzítettem, és mikor kiszáradt a nád addigra szép egyenes lett. A zsinórt csak simán a botvégére csomóztam, szerencsésebb esetben 0,30mm-es magyar szilont, vagy az NDK leskat, szerencsétlenebb esetben apám függőző zsinórjáról letekert 0,100mm-es kőműves damylt. A „pöcögtető” valamelyik házi szárnyasból kihúzgált, formára vágott toll volt, aminek a végét piros zománcfestékbe mártottam. A horgot egyszerűen csak a zsinór végére csomóztam.
Nagymamám, akit legjobban szerettem a világon, mindig szedett kukacot a pecázáshoz kicsi unokájának. Leleményes parasztasszony lévén oly módon, hogy vizes rongyokat rakott a szőlőlugas alá, ott hagyta egy darabig azokat, és alatta összegyűltek a földigiliszták.
Egyedül csak olyan vizekre engedtek pecázni, amik nagyjából úgy térdig értek, mert nem tudtam úszni. Ezt sajnos még most is elmondhatom magamról. Pecáztunk mi kacsaúsztatóba Negyvenszállás alatt is, ahova anyukám megtiltotta, hogy menjünk, mert a kacsáktól rühös lett a víz. De mi már csak azért is a vízben állva fogtuk a sütni való keszegeket. Vakarództam is másnap rendesen, és kaptam a kenőcsöt, meg mellé a pofonokat, meg a letániát anyámtól:

„-Mi az isten agara faszának köllött neköd is abba a vízbe bele mönni? Az egész családot mög akarod fertőzni?”

Az utcánk végén rokkanttelepen is vizek voltak mindenhol, mocsaras nádas, szemetes lápok Az emberek ide hordták ki a szemetjüket. Gusztustalan büdös egy környék lévén ide se szerette anyukám, ha lemegyek, de hajtott a zsákmányszerzés utáni vágy. Kis kárászokat lehetet itt fogni. Nagy örömmel vittem haza a cicáimnak. Én még az ilyesfajta pecára szocializálódtam, nem a pontymatracra, meg a fertőtlenítő sprayre. (Félreértés ne essék, betartom a horgász etikai kódex szabályait, de „isten bocsá” szerettem enni a halat minden „formájában”.)
Jobb vizekre: Duna völgyi, Csornán a vajas, tőzeggödrök, Szilídi tó hétvégénkként mentünk kocsival. Ezeket a hétvégéket nagyon vártam. Itt már volt esély nagyobb halakra is, amit rendszerint apám fogott ki, a parton vágott ág bot végére kötött szerelésével. 
Én a „látott halra” mentem, mert nagyon jó szemem volt ám hozzá. Dobáltam paprikás kenyér csalim a vörös szárnyú keszeg rajok elé. 
Anyám mit is csinált itt? Hozta a kézimunkáját, hímzett, és egyfolytában ontotta az igen idegesítő instrukcióit, hogy hol, és hogy is kéne pecáznunk:

„- Té Ignác! Látod mennyit fogott az az öreg, most pakol össze. Oda kéne mönnötök. Mé nem raksz fő kukoricát, arra nagyobbak jönnek?!”

Rám meg rám kiabált rendszeresen:

„-Né mönj olyan köze, mer beleösz a fene a vízbe. Nem igaz má, hogy nem vagy képes nagy mafla létödre mögtanúni úszni.”

A legidegesítőbb a rendszeres időjárás jelentése volt, többet tudott, mint Aigner Szilárd. Állandóan az eget kémlelte, ugyanis több kilométert kellett menni a jó helyekre földesúton, és folyton azon aggódott, hogy bent ragadunk a sárban, ha valami eső jönne hirtelen. Ha Svédországban beborult, anyám már érezte az eső szagát, és rázendített:

„-Té Ignác, mindjá itt a vihar, érzöm az eső szagát. Látod arra azokat a fekete fölyhőket, ott má szakad. Mög kéne indúnunk, nem szeretném az autót taszigáni a sárba.”

Én már itt is, a "csak még egy utolsó bedobás híve voltam". A család már a Trabantba, az eső csöpögött, és nekem nagyon nehezemre esett a megindulás haza fele. Többször volt, hogy mire kiértünk a betonútra elállt az eső. Ilyenkor én nyekeregtem kicsit, hogy visszamehetnénk, de mivel anyám volt a családban a mindent eldöntő, rendszerint lezárta azzal:

„-Nem igaz, hogy nem vót elég egész nap. Mögyünk haza, még a halat is mög kő pucóni, majd gyüvünk máskor is.”

És én mindig nagyon vártam azt a „máskort”. Sose tudtam megunni. És most 54 évesen is ez az érzés van bennem.