A zsákmányszerzés öröme mindig megvolt bennem. Kis gyerekkorom óta nagyon szeretek pecázni, de a vadászat se áll annyira távol tőlem.

Gyártottam a kizárólag orgonafa ágasból ( mert azon voltak a legszabályosabb csúzli ágasfák), és villanyszerelő gumikesztyűből készült csúzlikat, és azzal lőttem a verebeket a macskáimnak. Három cicám volt két sárga színű: Matykó, és Menyus, és volt egy kendörmagos is azt Etusnak hívtam. Anyám mindig mondta:

” Édös fiam! Hunnan vöszöd ezt a hülyeségöt? A kakas a kendörmagos nem a macska!”

De én akkor is azt mondtam az ordas színre. Már csak azért is, hogy ellenközzek. Később, úgy 5. osztályos koromban már a 620-as Sláviámmal álltam lesben a keresztanyámék csirkeudvarába, bebújva órákat a csirkeszaros tyúkólba, és lövöldöztem a darára leszálló verebeket. A cicáim, mint a jó vadászkutyák, ha hallották a puska durranását már futottak is a zsákmányért.
A horgászat, mint szenvedély megmaradt felnőtt koromra is, bátyám pedig megszállott vadász lett. Párszor elkísértem vadkacsázni, mentünk az oldalkocsis Pannoniával, az oldalkocsiba ült sisak nélkül Tikka, a magyarvizsla, nagy fülei klaffogtak a menetszélben, nagyon vicces volt, de szemmel láthatólag élvezte a motorozást. A vadászaton igazából semmi dolga nem volt, mert mikor én elmentem sose lőttünk kacsát. Tesóm fújhatta egész este a kacsa hívó sípot, meg hápogott is, de a kacsák elkerültek messze minket.
Akkor mikor nem velem ment a bátyám kacsázni mindig sikerült lőnie, ez olyan, mint amikor én elvittem valakit horgászni, hogy ez a tutti hely, akkor biztos nem fogtunk.
Egyszer „égyhasi tesvíröm” mondta, hogy Barákánál a Dunán nagyon sok a kacsa, de az a baj, hogyha lelövik, a kutya nem megy be a jeges vízbe a madárért. (Ez az „égyhasi testvíröm” onnan jött nekem, hogy valami névnap volt az ÉKÜ. vállalatnál ahol együtt dolgoztunk, és sikerült jó szokásomhoz híven piszok módon becsápolnom, és a Rózsa Sándor sorozat akkor ment a TV-ben, és abból maradt meg ez bennem.) Mondtam, hogy én pecával,  simán kiszedem a madarakat, ha nincs messzebb 30-40 méternél. Tesóm megörült, és megbeszéltük, hogy hajnalban jönnek értem. Este felszereltem a speciális vadkacsa kiszedő célszerszámot, és izgatottan vártam a másnapi indulást.
Hajnal ötkor jöttek értem. Doktor úr kétütemű trabantjával mentünk, én ültem elöl. Már bent a városban kezdtek félelmeim lenni, mert elég sportosnak éreztem a sofőrünk vezetési stílusát. Ahogy kiértünk a városból, éreztem, hogy ennek a kocsikázásnak fele se lesz tréfa. A nagy ködben alig lehetetett látni, az út csúszott a jégfoltoktól, de doktorunknak, mintha ráragadt volna a cipőtalpa a gázpedálra, és elfelejtette volna hol a fékpedál. Csúszkáltunk a kanyarokban, ökölbe szorult lábujjaim begörcsölve nyomták képzeletbeli féket, egy szót nem szóltam egész úton, ami nekem elég megerőltető feladat. Még a rum sem segített a szorongásomon, amit folyamatosan szlopázgattam útközben a szimatszatyromba elrakott fél literes üvegemből. A két vadász, meg vidáman taktikai megbeszélést tartott. Én meg le nem vettem a szemem a trabi kilométer órájáról. Tutti, hogy a doktorunk testvére megpöckölhette ezt az autót, másképp, hogy menne száz fölött.
Hatalmas megváltás volt számomra a célba érés. Mikor kiszálltunk először ökölbe, és görcsbe szorult lábujjaim putráltam ki pár perc alatt. Kezdtem lenyugodni, és koncentrálni a feladatomra. A vadászok elfoglalták leshelyeiket a Duna partmenti kövezésén, egymástól úgy 20 méterre, én meg alattuk vártam a leúszó kacsákat speciális vadkacsa kiszedő horgászkészségemmel. Fejem már húzott kicsit a három deci rumtól. Elméleti síkon felkészültem a feladatra, de nem kalkuláltam be a töksötétséget, a nagy ködöt, azt, hogy gyorsan folyik a Duna, és hogy nagyon csúsznak a jeges kövek.
Szóltak a kacsa hívó sípok, tesóm hápogott, és lőtték a kacsákat. Hallottam a csobbanást, de semmit nem láttam. Végre elém került egy kacsa, az első bedobás kísérletnél, a pecám horga a mögöttem lévő nyárfába akadta, elveszettem egyensúlyom, és hatalmasat estem a jeges köveken. Azt a csibatárit hétszencségezve többszöri kísérlet után sikerült felállnom. A következő dobás elég nagyra sikerült, furcsállottam kicsit, hogy nem csobbant az ólom a vízben.
A pecám el kezdett görbülni, gondoltam ez csak valami óriás mutáns kacsa lehet, de akkor röhögést, kiabálást halottam a víz felől:

- „Jó komám! Megfogtad a Sirályt!”

A pecám csak görbül veszettmód, uszályt fogtam. Egyszer csak bírom tekerni, mert a kiabáló matróz visszadobta a vízbe az ólmomat.
Kezdett világosodni, a pár elejtett kacsa leúszott a Dunán, én kedvetlenül, vérző kezekkel botorkáltam oda égyhasi testvírömékhöz. Hogy valami jó is legyen a napba, párat lőhettem célba a sörétessel egy-egy feldobott faágra.
Azonban előttem állt még a haza út a mi sportos sofőrünkkel. Bátorítonak gyors benyakaltam a maradék két deci hajós rumot.  Feszengve szálltam az autóba, félelmem nem volt alaptalan. Doktor úr lába megint rátapadt padlóig a gázpedálra, fék elfelejtve, az út is felszáradt már, kilométeróra mutatója vízszintesbe volt. Lábujjaim az első kanyarnál megint ökölbe szorultak, és tapostam a képzeletbeli gázpedált jobb oldalon.
Haza érve megint kibogóztam ökölbe, görcsbe szorult lábujjaim, és megfogadtam, hogy ezután csak az oldalkocsis Pannóniával megyek vadászni.