Kalocsán sok évig működött a Centrál Mosoda, eredetileg a katonaság ruháit mosta, de később más intézmények: szociális otthonok, szállodák, éttermek szennyesét is. Épp úgy mint most, úgy 36 éves koromban se volt állásom, és hogy teljesen ne kopjon fel az állam, és főképp, hogy " ki ne száradjak", Jankó barátom protezsálására bekerültem ide dolgozni.

Segédmosó lettem, két főmosó srác és vagy hatvan női dolgozó mellett. Kicsit meg voltam szeppenve annyi nő közt, egyiknek nagyobb szája volt, mint a másiknak, és fordított volt a helyzet, mint általában szokott lenni, a csajok mustráltak minket. Azért később mikor már kicsit beilleszkedtem, nagyon élveztem a szitut. A munka nagyon fárasztó volt: napi 1-1.5 tonna ruhát mostunk ki fejenként ( nem túlzok).És ezt a mennyiséget 50 fokban háromszor kellett megmozgatni: mérni hány kiló, berakni a gépbe, és vizesen kicsupálni az összeállt ruhákat. Adtuk tovább a csajoknak szárítani vasalni. Ezek a nők legalább annyira vonzottak engem vékony kis köpenyükben, mit az egészségügyi dolgozó nők, de olyan többség fölényben voltak, hogy kicsit " darabos" volt a mozgásom közöttük, nem igazán tudtam hozni a „megszokott formámat”. Mindig magamon éreztem tekintetüket, észrevettem sutyorgásukat. Később aztán vissza -vissza jutottak fülembe ezek a női pusmorgások.
Öt nagy mosógéppel mostunk: 60- 200 kg ruha fért egy gépbe. Volt automata, és" kézi" mosás, Kézi programozással akkor mostunk, ha gyorsan akartunk végezni. Így történt, hogy egy délelőtt kézi vezérléssel engedtem a vizet a gépbe, és gondoltam,

"míg folyik a víz leszaladok egy percre a TMK műhelybe."

Ott épp valami névnapozás ment, egyből töltöttek egy boros kólát nekem, amiből négy lett, és belemerültem a Playboy leújabb számába, megfeledkezve a vízről, ami vastag sugárban ömlik a gépbe. A másik két mosós is itt ivott, az ő gépjeik mentek már. Mosodában mindenki engem keresett, mire megtaláltak az 200 nm-es helyiségben jó bokáig állt a víz. A csajok szidtak, de mikor látták, hogy " már nem vagyok egyedül" röhögtek, és egész délelőtt vizet lapátoltak velem. Gondoltam. 

"itt sem kapom már meg a kiváló dolgozó jelvényt."

De aki dolgozik csak az hibázik.
A katonaruhák mosásával nem volt különösebb gondom, habár ott is voltak olyan zsákok, amire az volt írva: kizárólag égetésre. Állítólag ezek voltak a rühes holmik.
Viszont a szociális otthonok teli pelenkáit, és pizsamáit valahogy nem jól viselte a szagló szervem és a kényes gyomrom. Ezek a ruhák a nagy melegben napokig lezárva egy nejlon zsákban voltak, és „mit ad isten”, valahogy mindig úgy alakult, hogy ezek mosásánál, a másik két mosóst nem lehetett látni. Így maradt nekem. Hosszú gumikesztyűbe, orromon maszkkal szedtem ki a kakival teli pelusokat és pizsamákat, már az elején elkezdtem az öklendezést. Jobb esetben gépbe pakolás után egyből rohantam a gép melletti csaphoz, és oroszlán üvöltés szerű hang kíséretében okádtam, rosszabb esetben már a mosógép előtt dobtam ki a taccsot. Utólag kiderült, hogy kollégáim, akik már úgy meg szokták ezeket a szennyeseket, hogy szendvicsevés közben pakolták a gépbe, elbújva a ruhák közt szakadtak a röhögéstől. Ilyen „szomorú” volt egy segédmosó sorsa.
Na meg azért sem kaptam munka érdemrendet, hogy a Volga szálló 200 kg fehér abrosza közé két piros szalvétát kevertem, és hypos programmal "lenyomtam". Pedig szerintem nem is nézett rosszul ki a két mázsa egyöntetű rózsaszín terítő.
Mindezek baklövések ellenére pont egy garai szociális otthon szennyesének mosása után, ahol a legtöbbet betojó lakók laktak, és én épp a számat, meg a könnyeim törölgettem, orromban még benne a bűz, jött hozzám az igazán kedves főnök asszonyom, hogy nagyon elégedett a munkámmal, és véglegesítene, ugyanis letelt a három hónap. Én orromba a pelenka szaggal, pénztárcámba a minimálbér fizetésemmel, megköszöntem, hogy itt dolgozhattam, és "fájó szívvel" viszontlátást mondtam a mosós karrieremnek. A hatvan "egyszál köpenykés" kolleginákat, viszont nagyon sajnáltam itt hagyni.