Boldogult házas éveim után, olyan 26 éves lehettem, szinte hagyománnyá vált a baráti körömben, hogy a pénteki diszkók után nem mentünk haza, hanem reggel a városban, piacon, vagy valamelyik kocsmában ütöttük el az időt, hogy biztos meglegyen az a 3-4 ezrelék alkoholszint. 

Történt egyszer egy hartai diszkó után, hogy egy barátommal betértünk kedvenc helyünkre a Sport kocsmába. Nagy volt a társadalmi élet, piaci nap, minden szakma, munkás, értelmiségi, és az összes korosztály képviseltette magát a vendéglátó egységben. Volt ott tanár, festő, lakatos, parasztbácsi, szóval mindenki, és az „elmaradhatatlan” Mityike a roma örömlány is, aki abban az időben élte „fénykorát”, pályája csúcspontján volt. 
Ittunk ezerrel, vicceskedtünk Mityivel, és egyszer csak kitaláltuk, hogy menjünk le a piacra. 
Pénzünk nem igazán volt már, alkudoztunk mindenre. Leragadtunk a savanyú káposzta árusnál, és mivel égett már a belünk, megkérdeztük, kapunk-e egy kis kóstolót.
Látták rajtunk, hogy „nem vagyunk már egyedül” – a maligánok velünk vannak –, dülöngéltünk rendesen. Azt mondták, nyugodtan együnk csak. A nagy nejlon zsákból, marékkal két pofára ettük a káposztát, leve csurgott be a nyakunkon az ingünk alá. 
Egyszer csak észrevettem, hogy két sorral odébb egy nő nagyon bámul. De már elég rosszul láttam, és szinte időm se volt felfogni, hogy anyám az a nő, mire már ott is termett mellettem.
És megkezdte a mondókáját:

"-Léég a pofámrú a bőr! Nem szégyöllöd magad?! Otthun nincs mit önni? Itt kúdúsz részögön, szégyönt hozó mindönkire! A mi családunkba’ ez nem vót divat!..."

Öt percig biztos nyomta.
Farok behúzva odébbálltunk. Otthagytuk a piacot, és külön-külön megindultunk hazafele.
A Zerge utcán támolygok hazafele – azt hittem delirálok –, röpült felém valami nagy fehér. Alig bírtam elugrani előle, és akkor láttam, hogy egy nagy fehér kacsa. Le is szállt mellém. Akkor pattant az isteni szikra:

"milyen finom is a kácsasült!"

Esve, kelve, bukdácsolva rávetettem magam, és sikerült megfognom.
Itt most megint elnézést kérek az állatvédőktől! Soha nem tekertem még ki szárnyas nyakát, de most muszáj volt. De valamit nem csinálhattam elég szakszerűen, vagy túl sokat tekertem rajta, vagy az is lehet, hogy rossz irányba hajtottam, de a feje ott maradt a kezemben, és tiszta vér lett a bulizós ruhám. Eldobtam a fejét, és büszkén vittem haza zsákmányomat.
Hazaértem, és szóltam nagymamámnak, akit nagyon szerettem, hogy vettem a piacon egy kacsát, és legyen szíves megpucolni, hogy este a barátnőmnél megsüthessük.
Mama nagyon szeretett, neki is állt pucolni. Közben kérdezte:

"-Mennyit adtá té gyerök ezé a kivénült tojóér? Ebbű sémmi nem marad mire mögsütöd!"

Mondtam, négyszáz Ft volt.

"-Ilyet nem is árulnak a piarcon té gyerök!"

Mosolygott rám. De a kacsa szépen meg lett pucolva.
Este barátnőmnél egészben beraktuk a sütőbe. Mikor kész lett, kivettük a sütőből, nem hittem a szememnek: akkorára sült össze, mint egy kolibri, és olyan kemény volt, mint a beton. Szóval, ezzel a kacsával, tényleg jól „átvágtak”.
Mint mindig, már megint mindenben igaza volt nagymamámnak, akit nagyon szerettem.