Őszinteségemmel talán segíthetek, és bizonyíthatom, hogy igenis „van kiút, abba lehet hagyni”, lehet változni, és új életet kezdeni. Bufurc bácsi felépülőfélben lévő szenvedélybeteg: 30 éven keresztül az alkohol volt a legfontosabb dolog a számára. Többszöri kísérletet tett, elszakadni a már életét fenyegető szertől. Nyolc éve, hogy absztinensen éli a napjait. Ez idő alatt két éve egy hétre visszaesett a betegségbe, de gyorsan belátta, hogy rossz útra tévedt, segítséget kért, és újra józanul éli mindennapjait.

 

Kedves Olvasóim! Az életút(ön)interjút hosszas dilemma után megosztom Veletek.

Az interjúalany bemutatása:

Közvetlen környezetének bemutatása:

Bufurc bácsi szerette volna, ha az interjút saját otthonában készíteném el vele, szereti otthon tölteni az idejét. A másik kedvenc helye a vízpart, szenvedélyes horgász.
Amióta józanul látja a világot, intenzíven dolgozik,vannak céljai, tervei, amelyekért próbál mindent megtenni, hogy meg is valósuljanak. Nem szeret már nagyobb társaságba járni, ahol „a barátságokat az alkohol pecsételi meg.”
Elmentem Bufurc bácsihoz, büszkén mutatja sokadjára udvarát és lakását nekem. A ház, amelyben lakik, régi parasztház átalakítva. A nagyszüleié volt. Kívülről tiszta, az udvar rendezett. van egy kis tavacska az udvar végén, amire nagyon büszke. Látszik a rendszeres karbantartás, takarítás az udvaron és a házon. Van egy pulikutyája, amit szemmel láthatólag nagyon szeret, nem megy el úgy mellette, hogy ne simogatná meg, és ne szólna hozzá, a kutya meg körbe rajongja ezért. Büszkén mutogatott nekem végig mindent, hogy miket csinált itthon az utóbbi időben. Elmondta milyen halak vannak a tavában, és hogy a három év alatt mennyit nőttek, mióta az elkészült.
Bevezetett a házba. Bent régi bútorok, régi cementlap a fürdőben, retró konyhaszekrény szépen lefestve. Rendezettség, tisztaság mindenhol, és sok-sok cetli, amikre a teendőit írja mindig. Elmondása alapján, ez azóta van, amióta nem iszik, mert akkor mindent elhanyagolt, most meg mindent felír, hogy teljesítve legyen. A lakás meleg otthon érzetét keltette bennem a szó szoros értelmében is, mert volt vagy harmincöt fok bent. Büszkén mutatta tavaly épített nagy cserépkályháját, hogy az melegít ilyen jól. A szobában ültünk le beszélgetni. Megkínált pálinkával, mondta, hogy mindig tart itthon, annak ellenére, hogy nem iszik. Természetesen nem fogadtam el. Éreztem, büszke arra, hogy letetette a poharat, és szépen rendbe rakta környezetét azóta.

Kérdeztem tőle, hogy alkalmas-e most neki, hogy elkezdjük a beszélgetést.

Bufurc bácsi azt mondta:

„Szívesen mesélek neked az életemről.”

– Mesélj nekem, hogy emlékszel vissza a gyermekkorodra?

Bufurc bácsi: 

– Kalocsán születtem, 1965. január 21-én. Gyerekkoromban pont ebben a házban laktam, és nevelkedtem úgy 12 éves koromig, amikor szüleim építkeztek, és külön költöztünk a nagyszülőktől. Úgy emlékszem vissza a kisgyermekkoromra, hogy én voltam anyukám szeme fénye, meg szeretett vett körül az egész család részéről. Bátyám tíz évvel idősebb volt nálam. Igazából abban az időben „kései gyereknek” számítottam, ha jól tudom nem is igazán „voltam betervezve”. Édesanyám kislány gyermekről álmodozott, helyette született, egy nem éppen kisfejűnek mondható fiúgyermeke. Ezt azért mondom el, mert a későbbiekben, az óvodában, általános iskolában is csúfoltak, hogy nagyfejű, ami nagyon rossz volt akkor nekem. Nagyszüleim is sokat foglalkoztak velem. Nagyanyámra nagyon jó szívvel emlékszem vissza. Még most is benne van az orromban a naftalin illatú, templomba járó ruhájának szaga, és előttem van ráncos tiszta keze, amivel olyan kedvesen tudott simogatni. Paraszti család ellenére a káromkodás és a csúnya beszéd nem volt szokás a családban. Mamával már iskolás korom előtt templomba jártam rendszeresen. Nagyapám meg mindig levitt a pincéjébe, és töltött nekem is egy ujjnyi bort a borából, ha anyám nem látta. Úgy emlékszem vissza, hogy nagyon ízlett az édes fehér ital.

– Milyen körülmények közt éltetek?

Bufurc bácsi:

– Úgy emlékszem mindenem megvolt, amire csak vágytam. Szüleim, édesapám nagyon sokat dolgozott. Az ötvenes évek közepén pár évig bányász volt Komlón, testvérem még ott születtet. Mikor visszaköltöztek Kalocsára, a nagyszülőkhöz, apukám akkor fejezte be a nyolc általánost, és tanulta ki az ács szakmát. Munkájával jól keresett, mert lelkiismeretes, jó szakembernek ismerték meg az emberek. Nagyszüleimnek voltak földjeik, eleinte gazdálkodtak rajta, később bérbe adták ki azokat. Állatokat is tartottak a papáék ebben a házban, jól emlékszem a három tehénre, azokat reggel kiengedtük az utcára, és maguktól kimentek az utca végén lévő paskomra a gulyába, este pdig bejöttek. Disznókat is tartott a papa, ő igazából „több végén égette a gyertyát”. Mindenből pénzt csinált, jó üzleti érzéke volt. És mindig dolgozott. TSZ-ből ment nyugdíjba. Volt egy szőlője Kecelen, oda nagyon szerettem vele járni gyerekként. Bort is árult a háznál. Főként lovas kocsis fuvarosok jártak ide. Így aztán, az ő szavaival élve:

„jól ki volt tömve a bugyellárisa mindig”.

Ezért locsoltam őt is meg minden húsvétkor férfi létére, mert a legtöbb pénzt ő adta. De spórolós is volt a család, a boltban igazából csak kenyeret, lisztet vettünk.
Én nem párizsin, meg Mese sajton nőttem fel, hanem kalbászon, szalonnán és tojáson.

– Milyen volt a kapcsolatod a bátyáddal?

Bufurc bácsi:

– Jó viszonyban voltam testvéremmel, nem emlékszem, hogy veszekedtünk volna. Tíz év volt a különbség köztünk, nekem nagynak, erősnek, ügyesnek tűnt. Feltekintettem rá, egyfajta példaképem is volt. Az általános iskolában sokat büszkélkedtem vele. Nem játszott velem, csak ritkán, jöttek hozzá a nagy barátai, azokkal többször rábeszéltek gyerekes csínytevésekre, amelyekért kaptam kisebb büntetéseket. Ő tanított meg, hogy kell a pecázáshoz, amely máig szenvedélyem, paprikás kenyeret gyúrni. Ő mutatta meg, hol lehet szedni a legjobb trágyagilisztát, amit nagyon szeretnek a halak. Pecázni is elvitt, de oda inkább a szüleimmel jártam. Bátyám tanított meg csúzlit csinálni, légpuskával lőni, íjat készíteni, karikás ostorral pattogtatni. Egyszóval szerettem a testvéremet, és mintaképem volt.

– Hogy emlékszel vissza az általános iskolás éveidre?

Bufurc bácsi:

– Általános iskolában végig színtiszta jeles tanuló voltam. Anyukám meg is követelte, úgy emlékszem, gyorsan megtanultam a leckét, nem esett nehezemre a tanulás, de minden nap fel kellett mondani neki. Azt szerette volna, hogy „tanult embör lögyön” belőlem. Mindenben részt kellett vennem, szakkörök, sport, énekkar, ami csak az iskolában volt, hogy én legyek a legjobb.
Ha nem ötöst csak négyest hoztam haza, megkérdezte: 

„-Nem lehetött volna többet tanúni?”

Nem emlékszem, hogy kaptam volna hármast általános iskolában, de ha igen, akkor biztos nem mentünk pecázni hétvégén, mert számomra az volt a legnagyobb büntetés. Magatartásommal voltak néha problémák a suliban, könnyen belementem a barátokkal olyan dolgokba, amit nem jó szemmel néztek a tanárok. Emlékszem, egyszer vagy öten álltunk minden iskolai szünetben vigyázban a folyosón elrettentő példának a többi tanuló számára. A büntetést foszforral való durrogtatásért kaptuk, ami nagyon nagyot tudott szólni egy üreges kulcsba tömködve, szöggel lefojtva, főleg, ha a templom ajtóban sütik el. Ezért intő is járt. Anyukám ehhez nem volt hozzászokva, és ha jól emlékszem, taslást is kaptam itthon érte, és hétvégi pecamegvonást. Szerettem iskolába járni, sok barátom volt. Azt viszont nem szerettem a suliban, ha nagyfejűnek csúfoltak.

– Milyenek voltak a gimnazista éveid?

Bufurc bácsi:

– Könnyen beilleszkedtem az új közegbe. Barátokra leltem osztálytársaim közt. Anyukám természetesen elvárta, hogy itt is osztályelső legyek, mint általános iskolában. Első osztályban nem túl sok tanulással ment is ez. Ahogy hazaértem a suliból, tanulnom kellett, megszokásból fel is mondtam anyunak a leckét. Jó jegyeket vittem haza, ha jól emlékszem a 4.4 es osztályátlagommal az első voltam év végén, két tantárgyból dicséretes. Az osztályban szerettem középpontban lenni mindig, tanulásom mellett az állandó viccességemmel is szerettem kitűnni. Jut eszembe! Gimnázium első osztályában megkaptam első igazgatói intőmet, rendőrségi feljelentésért, mert kis motorommal két személlyel közlekedtünk a városban, ráadásul iskola idő alatt. Szüleim be voltak hívatva a dirihez. Anyám, amikor hazajött leüvöltött, és meg is pofozott. Ez a pofozkodás nem volt szokása kisebb koromban, de a gimnázium évei alatt rendszeressé vált részéről. Második osztályban romlott az átlagom, egyedül angol nyelvből voltam dicséretes ötös, meg igazából a magyar tantárgyat szerettem még mellette, ezeket tanultam is.
Tizenhat évesen volt az első „komolyabb találkozásom” az alkohollal. Anyukám nagyon ideges volt rám, hogy otthon összehánytam a szobát éjjel. Visszaemlékezve talán innentől kezdve nem akartam megfelelni már annyira minden elvárásnak, amit anyu követelt. Rendszeressé vált a szombat, vasárnap esti kocsmákba, utána bulikba járás. Édesanyám folyton veszekedett velem, de elengedett. Én általában hazamentem mindig a megbeszélt időre, de nagyrészt mindig ittam szeszes italt. Harmadik, negyedik osztályra, már igazából csak a hétvégéket, a bulikat, berúgásokat vártam. Ezzel tűntem ki a többiek közül, nem pedig a jó tanulással. A családban kezdtem kivívni magamnak a fekete bárány címet. A tanulni szinte semmit nem tanultam, a tervezett egyetem, főiskola helyett szobafestő tanuló lettem érettségi után.
Sokat gondolkodom alkoholszenvedélyem eredetén, azt gondolom itt, a gimnáziumban, és főként utána szobafestő inasként raktam le a gyökereit annak.

– Mesélsz nekem az első szerelmedről?

Bufurc bácsi:

– Jó volt a kapcsolatom a gyengébb nemmel, könnyen ismerkedtem, pedig belül sok gátlás volt bennem, de ezt az alkohollal felszabadítottam. Ismerkedtem mindenhol, de főként szórakozóhelyeken voltam merészebb és gátlástalanabb, az italtól. Az első igazi nagy szerelem gimnázium harmadik osztályában ért utol. Egy kollégista egészségügyi szakközépiskolás lány rabolta el a szívem. Talán ő is közrejátszott a nem tanulásomban, nemcsak az alkohol. Hétvégénkként haza járt falujába, így én kedvemre szórakozhattam mellette, jártam bulikba, ismerkedtem, csajoztam mindig. Sose voltam egy monogám alkat, és szerénytelenség nélkül mondhatom, kedveltek a lányok mindig. Volt feleségemet is egy diszkóban ismertem meg, pont az érettségi bulim után, ahol előre ittunk a medve bőrére, mert fölrajzból meghúztak. Mondanom se kell, hogy be voltam vodkázva, és a Szovjetunió térképet is fordítva raktam fel a táblára. A mentő kérdésnél Svédországot szocialista országnak tituláltam, így nem is csoda, hogy megbuktam. Nagyon szégyelltem otthon magam, de a pótvizsgán ötösre szerepeltem, így a bizonyítványba hármas került. A diszkóban megismert jövendőbéli feleségem anyukámra nem volt nagy hatással már az elején sem, ami később csak még rosszabb lett.

– Milyenek voltak a szobafestő tanuló éveid?

Bufurc bácsi:

– A gyakorlati inasévek alatt szoktam rá a festő mesterekkel a reggeli előtti rendszeres töményalkohol-fogyasztásra. Nem volt olyan nap, amelyiket ne pálinkával kezdtünk volna el. Teljesen hozzászoktam. Napközben meg söröztem a segédekkel. Kecskemétre jártunk egy volt gimnazista osztálytársammal szakmunkásképzőbe, ott lakott albérletben a barátnőm is, aki a feleségem lett később. Havonta egyszer jártunk csak szakmai órákra, az érettségi miatt nem kellet a többi tantárgyat tanulnunk. Iskola előtt is rendszeresen ittunk, volt tanárunk is észrevette, mondjuk nem is volt nehéz, mert erősen ittasak voltunk, és áradt belőlünk az alkoholszag. Visszagondolva ez már nem csak az a „jópofa ittasság” volt, hanem alkoholizmusom kezdete. Nem is tudom, mért lettem pont szobafestő, talán mert az tűnt a legkönnyebb szakmának, vagy gyerekkoromban szerettem rajzolni, és festeni, színeket keverni. Vagy, mert sokat voltam kisgyerekkoromban a szomszéd szobafestő Pista bácsinál, akinek mindig kittes volt a nadrágzsebe, és szerettem az illatát is az öregnek, ami a firnájsz- és a fröccsszag keverékéből tevődött össze.
A szobafestő iskolát négyes minősítéssel végeztem. Azt mondanám, jó szakember lett belőlem, és meg is szerettem a festést. Anyukám csalódott volt, hogy

„nem lött belülem tanult embör”.

De azért büszke volt, ha a szomszédok, vagy ismerősök visszajelezték, hogy szépen dolgoztam. Arra viszont nem, hogy mindenhonnan visszahallotta, hogy iszok, meg hogy részegen láttak itt és itt. Sok éven át hallgattam tőle, hogy

„Né csináld ezt fiam!”

– Mikor házasodtál, hogy emlékszel vissza házas éveidre?

Bufurc bácsi:

– Őszintén megvallva, én nem is akartam házasodni, nekem úgy mindegy volt minden akkoriban. Exem meg igen határozott, céltudatos nő révén, eldöntötte, hogy katonaság alatt házasodjunk össze. Persze szerettem én őt akkor, de most visszagondolva fogalmam sincs mit szerethettem benne. Azzal állt elő nekem, hogy ha összeházasodunk, kapunk egyből szolgálati lakást a kalocsai ügyészségen, mert ugyebár ő ott dolgozott akkor a közjegyző mellett. Utóbb kiderült, hogy a lakást akkor is megkapta volna, ha egyedülálló. Huszonegy éves voltam akkor. Igazából csak a csajok, a pia, meg a pecázás érdekelt. Összeházasodtunk, beköltöztünk a szolgálati lakásba, de már az elején rendszeresek voltak a veszekedések. Katonai kimaradásaim is sokszor durva veszekedésbe torkollottak. Nagyrészt féltékenység, de minden csipri-csupri dolgon összevesztünk. Pár óra múlva meg nyaltuk faltuk egymást. A gyerekkori barátokkal nem tartottam a kapcsolatot, csak egyel igazából. Ők még vidáman élték a legények életét, buliztak, csajoztak, ittak. Nekem egy szenvedélyem maradt, a horgászat. Minden szabad időm ott töltöttem, nagyrészt feleségem is elkísért. Ittam szinte minden nap házas éveim alatt, de nem voltam részeg napi szinten. Egy évre egybekelésünk után megszületett gyönyörűséges kislányunk, Lujza. Nagyon büszke voltam rá. Már bent volt a nejem pár napja a kórházban, nem akart időben érkezni a baba. Lehet, én „segítettem” rá azzal, hogy meglátogattam feleségem egy délután a kórházban, egy tivornyás éjszaka után, és a látványomtól sikerült felidegesíteni annyira, hogy a szülés meginduljon. Ujjaim, tenyerem bekötve, összevarrva, mert előző éjszaka feljött egy festő kollégám a feleségével, meg a kishúgával, hogy ünnepeljük meg a még meg nem született gyermeket. Nagyon berúgtunk. Szétvágtam a kezem egy üvegpohárral. Én a kollégám húgával aludtam, az meg a feleségével. A szomszédok beszámoltak a tivornyákról a kismamának, amikor hazajött a kórházból a kisbabával. Igazából, visszagondolva, nem volt jó a házasságom, de elvétve voltak boldog pillanatok is benne. Házasságom pár évét a közösen vásárolt lakótelepi lakásban éltük. Dolgoztam, mint közalkalmazott szobafestő a Városi Tanács Költségvetési Üzeménél. És a nyolc óra munka után mentem fusizni. Vasárnap meg pecázni mentem mindig, már nagyrészt nem a feleségemmel, hanem barátokkal. Ment a veszekedés sokat otthon. Lányom úgy kétéves volt, párom beadta a válópert, és nem mondanám, hogy teljesen csendesen váltunk el.
Visszagondolva így, józan fejjel, nem azért kezdtem el többet inni, és bulizni, csajozni járni egyből, mert a feleségem válni akart tőlem. Hanem már inni akartam nagyon, úgy igazából, mint a régi cimborák. Elváltunk, ő kifizetett engem, ami nekem járt a lakásból, és én visszaköltöztem ebbe a házba nagyszüleimhez.

– Hogy fogadtak nagyszüleid, mit csináltál a válás után?

Bufurc bácsi:

– Nagymamám, akit nagyon szerettem mondta:

„Jó helyed lösz itt nálunk fiam. Nem kő sémmire kőtenöd, amit keresöl, mögmarad, csak becsűd mög magad!”

Az egész családom védett, hogy a válásban nem én voltam a hibás, hanem a másik fél. Volt feleségem családja meg engem szapult. Ex-apósom az szeretett engem, nem mondott rosszat rólam. A régi barátokkal meg kezdtem újra az éjszakai életet. Hétköznap este is csavarogtam, kocsmáztam munka után. Anyukám ezt nem hagyta szó nélkül, állandósultak a családi veszekedések. Nagyapám is morgott a léhűtő életem miatt, egyedül nagymamám állt ki mellettem mindig. Italozásomnak köszönhetem, hogy elveszítettem első munkahelyemet is. Igaz utána egy évre rá a cég csődöt mondott, de ez nem ment fel az alól, hogy elhagytam a munkahelyem, ugyanis akkor télen éjjeli őr voltam a vállalat építkezésén, én meg kimentem a Meszes Duna-parti diszkóba, és részegen mentem vissza a szolgálati helyemre, ahol már ott volt a rendőrség. A kocsim ott volt, én sehol. Aznap éjjel betörtek az építkezésre, és kipakolták az értékeket. Ez alkalommal kivédett munkavezetőm, de a második szinte ugyanilyen helyzetnél már nem kegyelmeztek.
Munkanélküli lettem. Családom nagyon szégyenkezett miattam. huszonnégy éves koromtól negyven éves koromig, egy bejelentett munkahelyem volt, az is csak három hónapig. Jól kerestem, mert sokat fusiztam, festettem, de kifolyt a kezemből a pénz. Igazából lefolyt a torkomon. Lányomat hétvégénkként elhoztam, vagy a Sport kocsmába jött velem általános iskolásként, vagy anyuéknál volt. Vasárnaponként anyámékhoz jártam ebédre, rendszerint mindig másnaposan, vagy épp aznaposan. Nagyon sokszor halottam tőle:

„Meddig akarod ezt így csinálni, rajtunk élősködni? Szégyönköznöm kő miattad, a templomban is rólad beszélnek az ismerősök. Léég a pofámrú’ a bőr miattad”.

Hatástalan volt minden, amit mondtak. A válásból kapott pénzt talán egy év alatt elköltöttem. Többször keveredtem rendőrségi ügyekbe, ittas vezetésért többször, de mindig sikerült a végén szerencsésen kimásznom belőle. Többször fizettek ki jóakaróim bírságot miattam. Önvizsgálva magam, talán lehet, hogy a segítség megtagadása lett volna ekkor a segítség, hogy hamarabb rájöjjek, hogy rossz úton járok.

– Milyen kapcsolataid voltak a válásod után?

Bufurc bácsi:

– Igazából együttélős kapcsolatom kettő volt a válásom után. Egyik huszonhat éves koromtól úgy harmincig. Akkor nagyon szerelmes is voltam. Ott is azt hiszem, az alkohol, meg a jövőképhiányom volt a szakítás fő oka. A mának éltem mindig, nem érdekelt mi lesz holnap, csak a pillanatnyi örömök éltettek. Harminc éves korom után meghaltak nagyszüleim, egyedül éltem a házban. A nők jöttek mentek az életemben, párhuzamban is. Harminchat éves koromban volt egy barátnőm, akivel rendszeresen találkoztam, ő mondta először nekem a családon kívül, hogy kevesebbet kéne innom, és egy állandó munkahelyet kellene keresnem, nemcsak lenni a nagyvilágban. Elgondolkodtam a dolgon, kicsit kevesebbet is ittam mellette, de nem volt betegségtudatom. Ebben a mámoros korszakban kapcsolataimban igazából csak a testi örömöket kerestem.

– Mikor láttad be, hogy függő vagy?

Bufurc bácsi:

– Sok év kellett hozzá, hogy ki merjem mondani a mondatot:

„Alkoholista vagyok!”

Testvérem telefonált, hogy a fiúnevelőben érettségizett festőt keresnek szakoktatónak. Tudtam, hogy ismeretség nélkül nem vesznek fel, de azért bementem jelentkezni. A portáig jutottam csak. Utána eszembe jutott egy barátom, aki régóta ott dolgozott már, az szólt az igazgatónak, és így behívtak egy beszélgetésre. Így kerültem a tanári karba, érettségivel és szobafestő bizonyítvánnyal. Anyám megint kezdett hinni bennem, és osztotta tanácsait:

„Né ám, hogy igyá munkaidőben, böcsűd mög magad fiam!”

De én megint nem hallgattam rá. Ittam minden nap. Fél egyig dolgoztam, első utam a kocsma volt, és nagyon sokszor mentem másnaposan dolgozni. Pár év után szinte minden nap. Természetesen ezt minden kolléga látta rajtam. Már munkaidőben is volt a táskában alkohol, nem sűrűn, de ittam ott is. A gyerekek is érezték rajtam, ha előtte nap berúgtam, többször megjegyezték, hogy pia szagom van.
Egyszer egy nagyon kedves kolleganőm, amikor ketten voltunk bent a gyerekekkel órán, félre hívott, és nagyon komolyan mondta:

„Bufurc! Te meg fogsz halni! Látom rajtad a halál színét!”

Komolyan megijedtem, előtte halt meg egy kollégám negyvenpár évesen, mert a mája felmondta a szolgálatot.
Elmentem orvoshoz. Elküldtek vizsgálatokra. Az orr-fül-gégész azt mondta, ha így folytatom pár évem van hátra. A gyomortükrözés is ezt erősítette meg.
Itt volt az első három hónap absztinenciám. De amikor meghalt édesanyám, újra elkezdtem inni, visszagondolva, valószínű, csak az okot vártam, hogy ihassak. Közben elvégeztem egy OKJ-s tanfolyamot: gyermek-és ifjúságvédelmi felügyelő bizonyítványt kaptam.
Elhatároztam, hogy szakorvosi segítséget kérek szenvedélybetegségem orvoslására. Felvettek a kalocsai pszichiátriai osztályra alkoholbetegként. Két vagy három hétig voltam bent, teljesen kitisztultam. Kaptam gyógyszereket, szedtem rendesen, de három hónap után megint elkapott a gépszíj, és ittam újra.

– A gyógyszerekre ittál?

Bufurc bácsi:

– Igen, a gyógyszerekre ittam. Itt már éreztem, hogy egyre lejjebb csúszok. Egyre több adósságot halmoztam fel, mind bankok, mind magánszemélyek felé. Mindent eladtam szinte, mert a fizetésem nem volt elég, csak a törlesztő részletekre. Többször ki volt kapcsolva az áram is nálam. De mindig voltak nők körülöttem, akik kihúztak a bajból. Lányom is egyre távolodott tőlem, de rendszeresen járt hozzám. Munkahelyem még megvolt, de éreztem, hogy „nagyon rezeg a léc”. Már szinte semmi értékesíthetőm nem maradt. Minden trükköt bevetettem, hogy pénzhez jussak, nem vagyok rá büszke. Nagyot küzdöttem a függőséggel, így visszagondolva. Sok évig tartott, hogy belássam a betegséget. A nők közben jöttek mentek az életemben, mert azokra igényem volt. Azt hittem, mint minden függő, hogy én különb vagyok a többi szenvedélybetegnél, és nem vagyok olyan beteg, ha akarom meg tudom állni, de nem akarom. És mindenkit hibáztattam magamon kívül. Végül csak elveszítettem az állásom a gyermekotthonban. Tudtam, hogy baj lesz, próbáltam kivédeni azzal, hogy felvetettem magam megint a pszichiátriai osztályra betegnek, de akkor tudtam előre: ahogy kijövök első utam a kocsma lesz. Nyertem a táppénzzel három hetet, de amikor visszamentem dolgozni, már ki volt töltve a papírom, és közös megegyezéssel megszűnt a munkaviszonyom.
Ezután következett hat hónap kábulat. Ki se mozdultam itthonról csak ittam minden nap.

– Bufurc bácsi mesélsz nekem erről a hat hónapról?

Bufurc bácsi:

– 2012. január vége felé szűnt meg az állásom a gyermekotthonban. Nagyon sajnáltam magam, mindenkit hibáztattam a történtekért, magamat csak részben. Otthon ültem egész nap, pénz nélkül, de az ital nagyon hiányzott. Amit csak tudtam értékesítettem, hogy legyen pénzem italra. Kölcsön kéregettem, vagy olyan nőkkel ismerkedtem meg, akikről tudtam, hogy megveszik nekem, amit kérek. Napi 4-6 liter olcsó bort megittam, enni szinte alig ettem. Reggel úgy ébredtem, hogy már nyúltam az üvegért, ami az ágy mellett volt. Persze ilyen mennyiségtől be is rúgtam, olyankor lefeküdtem, és ébredés után folytattam.
Lányom már alig járt hozzám, előtte szégyelltem magam, ha mégis eljött. Ez ment nap mint nap. Rosszkedvem volt, depressziós voltam, és az alkohol valamennyire javított ezen a helyzeten pillanatnyilag. Hívogattam embereket, hogy adjanak munkát, de természetesen senki nem akar, egy ilyen lecsúszott embert foglalkoztatni. Haragudtam az egész világra. Imádkoztam minden este, de nem jött segítség. Egy reggel, a dátumot felírtam, de bele vésődött az agyamba. 2012. június 25-én arra ébredtem, hogy rosszul éreztem magam. Egyből lehúztam három deci vörösbort az esti maradékból. Éreztem, baj van. Rohantam ki, összehánytam a lakást, kijött belőlem a bor. Remegtem. Tudtam, hogy most segítséget kell kérnem. Azt is tudtam, hogy nem tudom kivárni a soromat az idegorvosnál, akihez akartam menni, mert remegtem, mint a kocsonya. Felhívtam az asszisztensét, hogy hívjon be soron kívül, ha ott vagyok. Az útra, hogy hogy értem oda, nem emlékszem.
Az orvos azonnal be akart fektetni, de én mondtam, ha ír valami gyógyszert, otthon is megállom, hogy ne igyak. Végleges a döntésem. Nem nagyon hitt ebben, azt mondta, ha egy kortyot is iszok a gyógyszerre, azonnal menjek vissza, jobb esetben egy hét múlva. Andaxint írt ki, napi háromszor négy szemet. Pénzem nem volt kiváltani, az asszisztens, akit ismertem, nem adta oda az árát, hanem eljött velem és kiváltotta.
Ez volt a nap, amikor abbahagytam az alkoholfogyasztást. Az gyógyszerekről végig aludtam a napokat, izzadtam, ki se mozdultam otthonról, számoltam a napokat mióta nem iszok. Rivotril nyugtatóra ittam előtte, annak a teljes elhagyása se volt egyszerű. De teltek múltak a napok, és egyre jobban lettem. Visszamentem a kontrollokra, Norbert doktor megdicsért, hogy tartom magam. Második hónapban nem volt pénzem Andaxinra, és nem váltottam ki, pedig a doki mondta, hogy szedjem, mert különben visszaesek. Végül is teljesen „szermentes” lettem. Azóta Norbert doktor az orvos, aki mindent tud, és tud is!

– Hogy alakult az életed ez után, hogy reagáltak az emberek az absztinenciádra?

Bufurc bácsi:

– Sokáig nem hitték el, hogy nem iszok. Munkát senki se adott, testvérem adott kölcsön, hogy legyen ennivalóra pénzem. Egy jó ember bízott csak meg bennem, és segített, Szépligeti Zoli. Elvitt magával óriásplakátot ragasztani, 450 Ft-os órabért kaptam. Dolgoztam, nem ittam. Később már kicsit festegettem is, régi kollegámmal. Ezután behívtak a közmunkaprogramba dolgozni festőnek. Valahogy „rangon alulinak” éreztem a közmunkát, de elvállaltam, és lelkiismeretesen dolgoztam, mellette már voltak maszek festéseim is, valamivel jobb lett a helyzetem, tudtam számlákat fizetni már, és nem kellett kölcsön kérnem.
Eltelt két év alkoholmentesen, egyszer csak csörög a telefonom, pont dolgoztam. Az gyerekotthon igazgató volt:

„Te Bufurc! Hallom jó ideje nem iszol. Igaz? Megvan a gyermek-és ifjúságvédelmi bizonyítványod?

Mondtam:

„Igen.”

„Akkor holnap kezdesz a kettes csoportban, nappalos felügyelőként.”

Így kerültem vissza a gyermekotthonba két nap múlva dolgozni. A kollegák nagyon nehezen fogadtak vissza. Mentek a beszólongatások, de a munkámat maradéktalanul megcsináltam, annak ellenére, hogy ilyenek voltak velem. Két hónap múlva odajött egy Szabi kolléga, és azt mondta kezét nyújtva:

„Mindenki nevében beszélek. Örül mindenki neked, a munkádnak, és nagyon kellemesen csalódtunk benned.”

Nagyon meghatódtam, de az is, aki mondta, még meg is ölelt, pedig egy nagy, kigyúrt fickó volt. Kezdtem büszke lenni magamra. Életkedvem egyre nagyobb lett.
Két évet dolgoztam az intézetben, mikor felhívott unokatestvérem, egy nagy kereskedelmi cég tulajdonosa és vezérigazgatója, hogy nem lenne-e kedvem egy középvezetői állást betölteni a cégénél. Amikor azt mondtam:

„Azt se tudom mit kell csinálni, és félek az újtól”,

azt válaszolta:

„Nem kell csinálnod semmi újat, csak főnöknek lenned. Eddig is emberekkel foglalkoztál.”

Elfogadtam az ajánlatát, és üzemeltetés vezető lettem a nagyvállalatnál. Büszke voltam új állásomra. Hirtelen sok ember akart a barátom lenni. Tudtam, hogy ez nem a személyemnek szól, hanem a pozíciómnak. Nagyon sokan jöttek kérésekkel hozzám. Rájöttem, nem tudok mindenkinek eleget tenni.
A főnökséggel járó munka nem is volt olyan kevés. Egy év után beteg lettem, és 2017-ben másodszor is megműtöttek gerincsérvre. Ezután egy év táppénz következett, ami után egészségi okok miatt eljöttem a vállalattól.

– Bufurc bácsi, volt olyan, hogy kísértett az újra ivás gondolta?

Bufurc bácsi:

– Amikor már pár éve nem ittam, egy addiktológus konzultáns barátom hívott, hogy menjek el beszélgetni az általa vezetett alkoholcsoportba. Kérdeztem:

„Minek? Én már nem iszok alkoholt.”

Elmesélte, mért is jó ilyen csoportba járni, de nem mentem, mert sajnáltam rá az időt. Utólag visszagondolva, lehet, hogy már akkor el kellett volna mennem.
Válaszolva a kérdésedre, igen szoktam rá gondolni, álmodni meg rendszeresen szoktam arról, hogy iszok.
2017-augusztusában visszaestem az ivásba. Egy hétig ittam egyfolytában, újra felülkerekedett rajtam az önsajnálat, életuntság, depresszió. Észbe kaptam egy hét után, felkerestem Norbert doktort, akit 2012-ben is. Segítségét kértem. Két hétig befeküdtem az osztályára. Kaptam gyógyszereket. Az alkohol nem hiányzott, iszonyatos lelkiismeret-furdalás gyötört. Ekkor kerestem fel az addiktológus ismerősöm, és kezdtem el járni a foglalkozásaira. És egy pszichológushoz is jártam rendszeresen. Sokat tanultam az alkohol csoportokban, és már tudom, hogy mennyire veszélyes dolog ez, és mennyire fontos az önmegfigyelés, és hogy egy kortyot se, soha többet. Sokat foglalkozok azóta is az alkoholizmus témával, és nem mentségemre akarom mondani, de a felépülő alkoholbetegek szinte mindegyike legalább egyszer visszaesik az ivásba. Remélem ezzel én le is tudtam azt az „egyet”. Nem dolgoztam abban az időben. Orvosom tudta, hogy szeretek írogatni, javasolta, hogy írjam le gondolataim, meg amit szeretnék, az jó hatással lesz rám. És írni is kezdtem gyerekkori történeteket, amelyeket megosztottam emberekkel. Kezdett visszajönni az életkedvem. Újra lett célom. És káros szenvedélyem helyébe lépett, egy pozitív függőség, a horgászat.

– Bufurc bácsi, hol tartasz most a történeteid írásában, mit szeretnél elérni a jövőben?

Bufurc bácsi:

– Nagyon örülök az első kötetem sikerének, a sok pozitív visszajelzésnek mindenhonnan a világból. Jó érzés, hogy a weboldalam is több országban rendszeresen olvassák. Mindig bizonytalan voltam dolgaimban, de mióta nem iszok, „kinyílt a csipám”, magabiztosabb lettem. Nagyon jól esik az önbecsülésemnek a dicséret a munkámért, hogy van értelme annak, amit csinálok.
Büszke vagyok az elért eredményeimre, de legbüszkébb arra, hogy nem iszok már alkoholt.

és remélem, írásaimmal és a csoportfoglalkozásokkal másokat is hozzásegíthetek ehhez a sikerhez.