Anyukám nagyon jól főzött. Nálunk az ebéd pontban harangszókor kezdődött, a leves már az asztalon volt olyan forrón, hogy mindig mondtam anyámnak, hogy egyszer tuti elolvad benne a kanál.

Apám nem tudom mi módon, de tudta enni ilyen formában. Én néha mentem a csaphoz, és vizet öntöttem bele, ami egyből konfliktust szült. Igazából nem is volt olyan ebéd, amikor ne lett volna valami konfrontáció, aminek természetesen mindig én voltam az okozója, mert én mindig „fordítva csináltam” mindent.

„Anyu már megint engem figyel.”

Háromféle koreográfiájú ebéd zajlott le nálunk:

1. Volt a sima hétköznap (itt kaptam a legtöbb leosztást, ha nem voltak vendégek): leves, + második.
2. Volt a hétvégi ebéd: Húsleves, valami pörkölt, és utána még sültek, és sütemény.
3. És volt a valamiféle ünnepi ebéd (név-, és szülinap, karácsony stb.), fehér abrosszal, aranyszegélyű tányérokkal és kisebb lakodalomnak beillő mennyiségű, milyenségű ételekkel.

Ilyenkor a tesómék is itt ebédeltek. A leves ilyenkor is rotyogott, de finom volt, és anyám mindig tekingetett rám, hogy nehogy megjegyzést tegyek.
De persze ilyenkor is én csináltam mindent rosszul: nem jól merítettem a levest, túl sokáig kevertem a merőkanállal benne.

Akkor anyukám ilyeneket szólt nekem:

"-né zutyú’d már azt a levest, más is szödni akar belőle!"

Ezt sose értettem, miért én zutyulom.
Pörköltet szedtünk, és többen leszórtuk a fehér abroszt, anyám az én foltommal szemezett mindig. 
A leves és a pörkölt belapátolása után jöttek a rántott, sült húsok tömkelegei, de ha csak combokat szedtem ki, rosszallóan nézett rám, és rám szólt, hogy más is szereti ám!

A családban, nem volt divat az alkoholivás, én ezzel is kilógtam a sorból. Üdítő hegyek, de néha volt sör is. Ha bontottam egy üveggel, anyám ahányszor kortyoltam mindig rám nézett, ha a második üveggel ittam, szólt:

"-Ölég lögyön ám! Már körösztbe állnak a szömeid!"

Nagyon szeretett ám, azért talált meg engem mindig.Azt elismerem, hogy a süteményevésnél én is raktam rá egy lapáttal mindig. Tesómék már előre röhögtek.

Mondták:

"-Fogadjunk, hogy nem tudod már megcsinálni!"

És ekkor, több se kellett, megcsináltam, a mindenkori ünnepi produkciómat: egyben kaptam be a gyerek ökölnyi képviselőfánkot, ami anyunál teljesen kiverte a biztosítékot mindig, hogy micsoda egy szégyen vagyok.
Utólag kicsit sajnálom már, a fánkot talán nem kellett volna, de remélem, látja odafentről, hogy nem iszom már, és egy kicsit talán rendezettebb életet élek!