Igen kérész életűre sikeredett, megboldogult házas éveim alatt, a 80-as évek elején, a kalocsai költségvetési üzem, ÉKÜ építőipari részlegének, népes szobafestő táborát erősítettem szerény személyemmel. Szerettem itt dolgozni.

Már abban az időben is voltak brigád „meetingek”, és csapatépítő programok. A meeting helyszíne minden nap, abban az időben, az igen felkapott Sport kocsma volt, munkakezdés előtt, olyan fél órával. A találkozón megbeszéltük a napi fontos teendőket: 

„Ki megy a boltba, és hogy ma milyen töményt vegyünk reggeli előttre, és hogy ki most soros a fizetésben”

A találkozó közben azért mindenki fizetett egy-egy kanyart, voltunk általában négyen, az testvérek között is két deci tömény alkohol.
Ha a telephelyre kellett menni reggel, nem külső munkára, akkor a megbeszélő színhelye a lakatos műhely volt, ahol egy lakatos barátom mérte a házi kisüstit. Nyolc forintért egy felest. Volt is sorban állás, ott volt mindenféle szakma, és ott beszéltük meg a nap fontos feladatait.
A csapatépítő programok közé tarozott, az igen kedvelt, évente kétszer megrendezett horgászverseny a Szilídi tavon. Minden pecás nagyon várta az eseményt, de jöttek szurkolók is mert, senki nem akart kimaradni egy jó buliból. Kora reggel indultunk két festő kollégával a nagy eseményre. Fel voltunk készülve mindenféle hal horgászatára. Etetőanyagok, persze nem tonna számnyi, mint manapság, hanem csak épp annyi amennyit az etető kosárba rakunk. Csali nagyrészt: kukorica, kenyér, giliszta. Nekem már volt csontim, mert vágóhídon szedtem mindig magamnak, ami nem egy hálás munka volt, jó gyomor kellett hozzá.
Kollegám kétütemű wartburg-jával száguldottunk a Szilídi tó felé. Oda úton a kocsiban, Dunapatajig, már a fél literes pálinkás üveg tartalma rendesen megcsappant. Ezt sofőrünk, igen nehezményezte, és szóvá is tette:

„-A beletök úristenit, be kő zabáni az egészet? Jó vóna neköm is hagynátok!”

Rákanyarodván a Szilídi egyenesre, az itt má „úgysé lösz rendőr elve” alapján, kitépte kezünkből az üveget, és próbálta behozni „lemaradását”.
Oda érve mindenki elfoglalta a saját maga horgászhelyét, mivel ez nem egy nemzetközi kupa volt, szabály kb. csak annyi, hogy délig tart a megmérettetés, és ki fog több halat. Mi hárman szobafestők egy mólón ültünk, stílusosan diszperzites vödreinken. Miután fenekező készségeinket üzembe helyeztük, reggeli előtt elszopogattunk még egy fél literest, hogy biztos legyen étvágyunk. Ezután előkerült a reggeli kolbász, szalonna sonka. Ilyen „bevezetés” után a reflexek már lassulnak. A pár kapást is ami volt, elrontottuk. Sofőrünk mondta, hogy neki még most kéne 7-8 sört meginnia, mert az, meg a fél liter pálinka, délutánig kimegy belőle, és már vezethet. Le is hoztunk a vállalati üdülőből egy láda igazi, finom, csak barna üveges szalon sört. Mert ugyebár mesterem a "barnára" esküdött:

"-Higgyétök e, hogy a ződüvegös mögsavanyszik hamma!"

Az sörtől megjött az ihletem, és kipróbáltam a horgászújságban olvasott, számomra új mártogató technikát, ami abban az időben a mi horgászberkeinkben még nem igazán volt elterjedve. A 4.5 m-es bolognai keszegező botom vékony madzagjára, egy szivar ólmot és egy süllőző horgot kötöttem. Egy snecit akasztottam rá, és ahogy azt olvastam, le-föl emelgetve a csalit, el kezdtem tekerni a a nád előtt a szerelést. Az első bedobás után, valami húzta le a damilt az orsóról. Kollegám bukdácsol oda a szákkal, és meg is merítette a nagyjából 1.5- 2 kilós csukát. Víz fölött tartotta a szákot a hallal, örömében, vagy horgász féltékenységében, csapdosni kezdte a hátam, közben és kiabált:

„-Rohadt mázlista, megnyerted a versenyt!”

A csukám, a szák szétszakadt alján visszaesett a vízbe, húzott be a csónakok alá. A nagy hangzavarra felébredt sofőrünk is, aki a festékes vödrön, ülve aludt. Túlértékelve képességeit, hogy ő beugrik a csónakba, és kikapja majd kézzel a halat, egy hatalmas hátast nyomot a sekély vízbe. Szakadtunk a röhögéstől. Megnéztük a merítőt, valószínű a télen szétrágták az egerek. Ekkor vette elő kollégánk büszkén, vadi új merítőjét, és a stég korlátnak támasztotta. Természetesen a nagy ijedtségre innunk is kellett. Kreativitásomnak jót tett az alkohol, mert gondoltam kipróbálom, az egyetlen Rapalám, egy Rapala magnum 10-est, ami abban az időben nagyon új dolognak számított. A kalocsai kultúrcikk boltba vettem kemény 320 Ft-ért, nem kis családi morgolódást okozva ezzel a kiadásommal otthon. 
A nagy mennyiségű alkoholtól, nem mondanám, hogy túl stabil volt már a mozgásom, és erős kilengéssel próbálkoztam műcsalim bedobásával, de valamiért nehezen akart megindulni:

„-Gondoltam nehéz egy wobbler ez.”

Jó erősen megsuhintottam és röpült is befele a horgon az új merítőszákkal, ami a hátam mögött beleakadt. A csobbanásra felébredt megint, a festékes vödrön alvó mesterem, és üvöltötte:

„-Beúszol utána, most azonnal, vagy én küldelek be a vízbe!”

Gondoltam:

„Igen nehéz lesz, mert csak víz alatt tudok úszni, azt is csak két métert”

Szerencsém volt, mert nem akadt ki a horog, és ki tudtam tekerni az új szákot. Vége is lett a versenynek, mi nem fogtunk semmit. A vezetőség tanulva az elmúlt versenyekből, megvette előre a halat, és így azért halászlét ettünk a rendezvény végén, a vállalati üdülőben. Vacsora közben mindenki mesélte, ki mekkorát akasztott, hogy föl se bírta húzni, vagy pont szákolásnál akadt le, de igazából halat senki se fogott. Ezek a versenyek valójában nem is a halfogásról szóltak, hanem a vidámságról, a kikapcsolódásról, lazításról az egész éves fizikai munka után. Javasoltam sofőrünknek, hogy ha szeretne még továbbra is vezetni, hazafele falvaknak, és a gombolyagi földes úton menjünk. Vigyorgó vörös fejjel mondta:

„-Ura vagyok a helyzetnek. Nem is érzem, hogy ittam.”

Azért az utat végig csúszkáltuk a sáros gombolyagi földes úton hazafele. És már a következő horgász versenyen jártak gondolataink.