Úgy hat éves koromtól pecázok szenvedélyesen. Horgásztam én gyerekkoromban a kacsaúsztatótól kezdve, mindenféle „pocsolyában”, még rühös vízben, is halat sejtve.

Mondjuk abban az időben, még a legkisebb vízben is keszeget, kárászt szinte mindig fogtunk. A rokkant telep végén voltak mocsaras nádasok, oda hordták az emberek a szemetüket, gusztustalan egy környék volt, de a vízből a tisztásokon azért szedtem ki mindig pár halat. Ha nem sikerült halat fogni, piros rongyot, vagy valami zöld levelet raktam a gombostűből hajlított horogra, és fogtam a kecskebékákat. Egy időben még a Csajda fürdőben is pecáztunk, ami már nem üzemelt, mint fürdő, de valami úton módon elszaporodtak benne a halak. Az egész lakótelep oda járt horgászni.
Volt, hogy gyalog mentem, egy szál nád pecával, másik kezemben gyúrtam a paprikás kenyeret, aminek néha felét megettem mire a vízhez értem. Később kismotorral, 17 éves koromtól meg Trabival jártam a vizeket. 
20 éves körül lehettem, amikor a gyönyörűen felújított orgona lila Trabantommal poroltam végig a földúton Kisdrágszélre a Vajasra pecázni. Sokkal jobban szerettem a horgászatot városon kívül, a természet lágy ölén, ember mentes övezetben.
Elértem a horgászhelyemre, leparkoltam a lejtős vízpartra, és nagy reményekkel teli neki álltam pecázni. Gondolataim elkalandozva figyeltem a kapásjelzőket. Fogtam pár kárászt, törpeharcsát, hallgattam a természet zajait, vadkacsákat, vízicsibéket. 
Néha halottam a hátam mögül furcsa neszezést, hátra fordultam, de nem láttam semmit, gondoltam valami hörcsög, vagy ürge lehet. Telt múlt az idő, a furcsa zajok folytatódtak, és már a nádasból is folyamatos zörgést, csörgést halottam, amit betudtam a vízimadaraknak. Egy idő után nagyon szomjas lettem, és elindultam volna a kocsihoz innivalóért, igen ám, de mikor megfordultam a Trabit sehol nem láttam. Kicsit ideges lettem:

„Mi az a csibatári úristen van itt? Hol az autó? „

Pár perc keresgélés után látom ám, hogy valami lilul ki a nagy nádrengetegből. Szívszélütés kerülgetett, a „szalajtós” kézifékem miatt az autó teljesen a vízben volt. Levetkőztem, betocsogtam a kocsiba, amibe állt a víz, folyt be az ajtókon, de csodák csodájára a kocsi elindult, de csak az iszapot fröcskölte, meg se mozdult. A sírás környékezett. Fogalmam se volt mit csináljak, így hát elindultam a vízparton, míg egy motoros pecást nem találtam. Morogva, de eljött segíteni. Akkor még jobban morgott, és káromkodott, mikor a kocsi tolásnál elesett a nádasban és még a feje búbját is iszappal terítettem be. Semmire nem jutottunk, mérgesen ott is hagyott egyedül.
Ücsörögtem, elkeseredésembe elővezettem a kocsiból a pálinkát és iszogattam, mikor nagy örömömre jött egy traktor, amit csak elé ugorva sikerült megállítanom. A traktoros egy igazi falusi „vadparaszt ember” volt. Mikor segítséget kértem tőle, közölte:

„Nincs nekem időm ilyenekkel szarakodni, ha ennyi eszed van, hogy nem húzod be a kéziféket, vess magadra”.

A pálinkával való megkínálás után megenyhült, és adott egy láncot, hogy kössem a Trabi hátsó laprugójára, amit az iszapban nagy nehezen megtaláltam. Mondtam a sofőrnek, hogy érzéssel induljon el, de lehet egy traktorosnak beszélni? Olyan erővel rántott meg, hogy azt hittem leszakadt a kocsi hátulja. Megmentőm nagyon jót röhögött ezen. Megköszöntem a segítséget, és ő köszönés nélkül elporolt az úton.
Hosszas indítgatás után fuldokolva, iszapot köhögve, elindultam hazafele. Azért minden jó, ha a vége jó, a pecázástól nem ment el a kedvem, és délután a barátom megcsinálta a kézifékem. Este a Sport kocsmában már vigyorogva tartottam a haveroknak az élménybeszámolót a reggeli kalandomról.