Tegnap este munka után, visszalapoztam a naptáramban, és konstatálnom kellett magamban azt az igen szomorú tényt, hogy tizennégy napja folyamatosan dolgozom, hol itt, hol ott. „Kívül, belül”, éreztem a fáradtságot.

"Most mi van? Munkaalkoholista lettem?"

Ezt a szót jó tanáromtól tanultam, használom is előszeretettel, mert olyan intellektuális a csengése.

Egy hete már elhatároztam a mai napra, hogy hajnalban, de még lehet este is lemegyek pecázni. Tegnap este felhívtam még szomszéd barátom, hogy mennyire járható a földesút a horgászhelyünkhöz. Azt mondta sima ügy, be lehet vergődni, azt nem mondta, hogy esetleg lánctalpassal. 
Be is állítottam a közepesen okos HUAWEI telefonom hajnali négyre, ébresztőre. Amúgy ez teljesen felesleges művelet ilyenkor, mert olyan lázba vagyok a horgászat gondolatától, hogy óránként felébredek, őnökkel, süllőkkel, Snecivel tarkított álmaimmal teli alvásomból. 
Már négykor lefőztem a két termosz kávémat, egyiket meg is ittam a készülődés alatt. Feltöltöttem pálinkás flaskámat a gulyásnak, aki, ha meglátja a kocsimat a vízparton, már jön is oda hozzám beszélgetni. Mindig megkínálom, mert jó érzés látni a puszta magányos emberén a örömöt, mikor meghúzza a flaskát, és a hűvös hajnalon, árad szét benne az ötvenkét fokos. Jól emlékszem én is az érzésre, több év után is. 
A fejlámpát még itthon felhúztam, és teli reményekkel elindultam. 
Amikor a bekötő betonúton megláttam a hatalmas tócsákat, voltak már aggályaim a kb. egy km-es földes utat illetőleg. Mikor rákanyarodtam, és megtettem tíz métert, a lámpa fényében látva az utat, jobbnak véltem megállok, és megvizsgálom a milyen is az állaga az előttem lévő sártengernek. Kiszálltam a kocsiból, éreztem, hogy „fog” a sár rendesen, mert a második lépésnél, le is szakadt a nem éppen mai darab, Reebokom talpa. Gondoltam ennek a fele se tréfa, vissza kell tolatnom, és majd begyalogolok. Mikor rávilágítottam lámpámmal a kocsira, úgy fent, konstatálnom kellett magamban valamit, hogy egy hosszú tócsa kellős közepén álltam meg, a kerekeim feléig ér a víz. A tíz méteres visszatolatás művelete, többszöri „oda -vissza játékkal”, úgy nyolc percet vett igénybe. És ezzel a túráztatással sikerült a gulyás jó területvédő, olyan mindenféle keverék kutyáinak a figyelmét felhívni magamra, mérges ugatásba kezdtek, ami egyre közelebbről jött a sötétben, és ez engem nem igazán töltött el nyugalommal. 
Felmálháztam magam, és fejemen a fejlámpával világítva, messziről egy jó nagy szent János bogár hatását keltve megindultam. Cipőim pár lépés után két-két kilósak lettek. Az első esésnél még nem, de a másodiknál már szembesültem azzal a ténnyel is, hogy az nagyon nagy tévhit, hogy a villanypásztorban nincs áram,

"mert tanúsíthatom: igenis van!"

Így most már teljesen feltöltődve, gondolataimba mélyedve dagasztottam a sarat a horgászhelyemhez vezető úton. Eszembe jutott a sötétbe, hogy ha most az erdőből kirohanna egy vadkan, vagy egy szarvasbika biztos becsinálnék. Meg is néztem a szatyromat, hogy bent van e a retyó papír. Megnyugodtam kicsit, ott volt. Ha vadaktól nem is de a gulyás kutyájától majdnem sikerült összekakilni magam, mikor a lábamnál termett és veszettül ugatott.

Nagy nehezen sikerült a merítőszákkal elhajtanom, mondtam neki:

„- nem adok a gazdádnak pálinkát, ha a seggembe harapsz”.

Elértem sikeresen a helyszínre, legújabb wobbler csodámmal kezdtem a pergetést, és minden pillanatban vártam, egy kapitális őn, vagy egy süllő kapását. 
De csak Lali a gulyás jött oda hozzám. Egyből meg is kínáltam a pálinkával, és mondtam, csinálnék pár fotót róla a mai face book pecás képeimhez.

Egyből el kezdett pózerkodni, rászóltam:

” - csak természetesen Lalikám.”

Több fotót szoktam csinálni mindig, és válogatok utána belőlük, így kértem, hogy tartsa tovább a száján az üveget. Ez nem esett különösebben nehezére neki.
Utána jó szokásához híven beszélt egyfolytában, ezekből a horgászinfókból, néha próbálom kiválogatni az igaz hamis dolgokat, de nem mindig sikerül.

Egyszer csak kivarázsoltam a vízből egy süllőt. Jó húshorgász mivoltomat nem hazudtolva csak otthon mérem le a halat, biztos, ami biztos alapon. Jó a szemmértékem, láttam, hogy fölötte van a harminc centinek.
Egy süllő még oldalba kapta a wobblerem, láttam is a halat, a meglepetés erejétől a csúszós parton hatalmas hátast dobtam, és ahogy keltem fel még egyet sikerült, úgy, hogy a vízbe is becsúsztam. Nem voltam ideges, de hátra szóltam Lalinak, hogy ha röhög nem kap több páleszt. Mondta:

„-dehogy nevetök! Nem örülök én más kárának.”

Mikor hátra néztem, piros fején fülig ért a szája.
Ilyen pergető pecázásnál nálam gondolatban, mindig van úgy háromszáz utolsó dobás, amikor mondom magamban, néha hangosan is, hogy ez az utolsó, vagy egy cigit elszívok még, és ezt kb. pár százszor.
Mikor pakolnék össze biztos olyankor van egy rablás, vagy húz ki a széléről a balin, muszály rádobnom az ilyenekre még.
Lali elköszönt, mert marhái nem úgy, mint én, már immunisak a villanypásztorra, és kitörtek, elment összeszedni őket. Én is összeszedtem petyerkámat, és megindultam a kifele sokkal hosszabbnak tűnő úton. 
Elindultam hazafelé, egy merő sár autómmal, ablakmosó folyadék hiányában, a sárpöttyös szélvédőmön keresztül, a pusztaság, egy impresszionista festmény hatását keltette bennem.