Családunkban karácsony tájékán kezdődtek el a disznóvágások, és húsvét előtt az új sonkát tilos volt megkezdeni.

Anyukám szerint:

„-Né gondód fiam, hogy jó az má! Tiszta nyers még! Mög sé lehet rágni! Majd húsvétkó!”

Valójában az oka az volt, mint a vastag kolbász idő előtti megkezdésének tilalma:

„-Teljesen nyers az még fiam”

címszóval, hogy a disznóságoknak ki kellett tartania a következő évi vágásokig.
Voltak a gyerekkori, vidám hangulatú, nyugodt tempójú, beszélgetős disznó vágások a nagyszülőkkel együtt.
Gergő papa szólása szálló igévé vált a családban, egyszer mondtam neki, mikor vágta a főtt bőrt:

„-Papa! Tiszta szőrös az a bőr!”

Nagyapám szépen mosolygott rám a karácsonyra kapott villanyborotvával „passzított műfogsorával”:

„-Né törődj vele fiam! Jobban riszpálja a torkodat majd a disznósajt.”

És voltak a felnőtt koromban lévő disznó vágások, amikor Gancsi Pista bá, Feri bá, apám, Tesóm és én voltunk ott.
Én voltam a „legkisebb”. Úgy éreztem mindig nekem adják a „szopatós” munkát, és így is volt.
Hat órára jött a csapat. Anyám tukmálta rájuk a pálinkát, Feri bá bírt inni, Pista bá az úgy emlékszem nem ivott annyira. Valahogy én mindig kimaradtam a kínálásból, de amikor nem látták rendesen „húzogattam” a pálinkás üveget.
Volt sajtos rúd és pogácsa. Anyukám az az igazi „kínágatós fajta szállási asszony” volt:

„- Ögyetök ám van még, hozok! Feri, tán nem ízlik? Nem jót sütöttem? ”

Az ólhoz menet taktikai megbeszélés, ki mit csinál: a disznó melyik részét fogja meg majd. Mindenki nagyon okos volt, de talán Feri bá a legokosabb, aki legjobban tudja hogy kő csináni, vagyis a leghangosabb az biztos. De sose úgy volt, ahogy megbeszéltük, vagy csak egyedül nekem volt még jó a rövidtávú memóriám.
Feri bá az ólnál kiabált, mikor apámnak nem akart kijönni a disznó:

„- Té Ignác! Gyere ki onnét! Az apja faszát, majd bemögyök én égyedű oszt kihozom!”

Kár, hogy nem hallottátok, hogyan mondta.
Csúszkáltunk kicsit a havon, mire Feri bá:

"- Te Ignác, nem vót elég pézöd sóra, hozzak otthunrú égy zsákka?"

Nagy forma volt Feri bá.
Tesóm először hozta el a csehszlovák gyártmányú disznó elkábító, fejbe lövő kütyüjét, amit ugyebár tudtunk, hogy nem golyó jön ki belőle, hanem csak kiugrik egy 10 centis szögszerű valami. Én kiáltottam:

"-Feri bá vigyázat!. Nehogy gellert kapjon a golyó a disznó fejéről.” 

Szegény Feri bá bebújt a farakás mögé, Tesóm behalt a röhögéstől.
A disznó elkábult, apám szúrta a nyakát. Feri bá asszisztált:

"-Jobban nyomd má lé azt a kést! Léjjebb van a gértyója!”

Én vagy a véres tálat fogtam, hogy tiszta vér legyek, vagy a faránál voltam, hogy engem szarjon le, mert ugye én voltam a legfiatalabb, és a szopatós munka mindig az enyém.
Ment a forrázás, Feri bának vagy a víz nem volt elég meleg, vagy rossz kaparó tokmányt adtam neki. Mindenkit próbált irányítani:

„- Tá Robi! Né állj ott zsebre baszott kézze! Mönj rá a lábakra, vagy a fejre!”

Ugyebár az sokkal macerásabb, szőrösebb, mint a sima háta, vagy a hasa. Így jár valaki, ha legfiatalabb egy disznó vágáson.
Az állat feldolgozására a garázsban került sor. Itt ment tovább a pálinka. Én csak dugiba ittam, kolbászhús keverésre húzott is az agyam rendesen. A húst nekem kellett keverni, mert nem könnyű munka, és én voltam a legkisebb. Azért volt igen „hálás feladat”, mert ahányszor kóstolták, mindig raktak hozzá egy csipet valamit, mikor már azt hittem kész vagyok, és akkor vagy ötödször kevertem újra a 40 kiló húst. Ez is meg volt.
A következő igen „hálás” feladat a töpörtyű sütés, megint az én feladatom volt természetesen, ahol anyám oda-oda ugrott hozzám észt oszatni:

„- Keverd fiam röndösen, oda né kapja!”

Utána mög:

” - Né keverd má annyira! Összetöröd teljesen, tiszta cafrang lösz az alja!"

Na most így döntsem el mit csináljak. A töpörtyű sütéstől mindig felkeveredett a gyomrom, szívtam be másfél órán át a zsír szagot, míg a többiek bent a meleg garázsban. Sanyarú egy sors a legfiatalabbnak lenni egy ilyen csapatban. Ezt azzal kompenzáltam, hogy én ittam a legtöbb páleszt, de mikor anyám nézte az üveget,  ráfogtam Feri bára.
A zsír sütés, még azért volt nagyon hálás feladat, mert egész délután a pottyantóson ültem, a gyomrom miatt, mert ugyebár a benti WC-t nem, vagy csak nagyon ünnepnapokon szabadott használni, akkor is csak éjjel.
Úgy négy -öt órára mindig végeztünk a feldolgozással.
Az esti vacsoránál  anyám szerint, már teljesen "körösztbe álltak a szömeim". Kerültem is a tekintetét rendesen. Próbáltam józan látszatját kelteni, de édösanyámat nem tudtan megtéveszteni soha, csak idővel belefáradt már a "pörölésbe " velem az ivás miatt. Most nem "pörölne" ez miatt.