Nem egy hálás dolog második gyermeknek születni egy családban. Mert már ott a nagy tesó etalonnak. Mindent a második gyerek ront el, neki mindent jobban kell már csinálni. Milyen is volt lényegében a gyerekkorom?

Mivel én voltam a családban a legkisebb, meg igazából „lánynak is készültem”, mindenki engem tutujgatott, ajnározott, én voltam a kedvenc. Tőlem tíz évvel idősebb tesóm, és barátai is velem szórakoztak, citromlevet csurgattak a számba, hogy milyen aranyosan fintorgok, (ezt onnan tudom, hogy felnőtt koromban elmesélték, és még akkor is röhögtek rajta). Anyukám rajtam gyakorolt, mint stylist. Hurkát varázsolt fejem tetejére hajsütővassal, olyan ruhákat adott rám, hogy az óvónők „tévedésből” mindig a lánysorba állítottak. 
Nagymamám hímezni tanított, megtanultam a szár varrást, az ún. „ződezést” a kalocsaiba. Ezért később pénzt is kaptam mamától, akit nagyon szerettem, és ebből vettem a 28 Ft-os matchbox-aimat. 
Nagyapám is sokat foglalkozott velem, masíroztatott a szobába le-föl, kellett vernem a vigyázzt, hogy tudjam milyen is vót egy jó Horthy katona. 
Nem elég a család nekem, az összes idős szomszéd is, ha átjött, én voltam az első akit felkapott, olyannyira, hogy Csóti Sanyi bácsi úgy belefeledkezett, a feldobálásomba, elfelejtette, hogy az ajtó tokban áll, mikor feldobott, el is ájultam gyönyörűen. Felébredtem, nem győzött bocsánatot kérni. Ilyen szeretet vett körbe óvodás koromban. 
Olyan is volt mikor öt percig a kis kádba hagytak egyedül, én azonnal megittam a decis wu-2 sampont, mert gondoltam majd buborékokat fújok. Anyám meghallotta öklendezésem befutott, meglátta buborékoló fejem, riadót fújt az egész családnak. Tejet itattak velem, és mindenki engem hánytatott a szőlőlugas alatt, hogy mégis "friss levegőn is lögyön az a gyerök".
Általános iskolás koromban a nagy szeretet mellett, anyám szerint én voltam a legokosabb, legjobban tanuló gyerök az egész iskolában. Azért magatartásba becsúsztak néha stiklik akkor is már. Ha négyest kaptam valamiből, lelkiismeret furdalásomnak kellett lennem, hogy nem lett ötös.
Anyám szorgalmazta, hogy nekem mindenféle szakkörre kell járnom, ha érdekel, ha nem. Így tehát az énekkartól kezdve, a matekig mindenre jártam. Két éneket még mindig el tudok szolmizálni: a mennyből az angyalt, meg a télapó itt van-t. Mert nekem szerepelni is kellett ugyebár mindig: iskolában, templomban is. Ilyenkor anyukám nagyon büszke volt rám: húztam a tangóharmonikát az eperföldi templomban veszettül, úgy, hogy a billentyűzetre rá voltak írva a tintaceruzával a szolmizációs hangjegyek. Anyukám sírt a meghatottságtól, és büszkén nézett körbe a templomban a rokonok, meg az ismerősok között: 

" ez az én fiam ám!"

Valahogy így emlékszem a gyerekkoromra, amikor én voltam a család szeme fénye. Valahol úgy 17 éves korom körül siklott ki ez a :

"Az én fiam a legjobb, legokosabb, legszebb" 

project.
Ez olyannyira kisiklott, hogy 24 éves koromra elváltan, nem kis munkával kiharcoltam magamnak a család fekete báránya, nem épp hálás címet. Én lettem a mindent rosszul, fordítva csináló gyerek, egy elvileg absztinens családban, az összes kocsmát jól ismerő szégyenfolt. Hallgattam is anyukámtól ameddig élt:

„-Nem tudom, hogy kire ütötté té gyerök. Nízd mög a bátyádat! Soha nem ivott sémmit! A mi családunkban ez nem vót divat!”

Nem érte meg 2012 június 25-ét, absztinenciám kezdetét. Remélem látja oda föntről, hogy ez a kívánsága teljesült. De úgy érzem kritikus szemével, most is találna azért javítani valót rajtam.