Harmadikos gimnazista koromban két tánciskolába is jelentkeztem, Feri bácsi hangulatos népitánc tehetségeket kutató csoportjába, és később Bálint modern tánc tanfolyamára. 

Nagyon lelkesen mentem az első néptánc órára az iskola dísztermébe.

A tanár úr nagyon jó hangulatot teremtett, végig röhögtük az órát, ahogy kifigurázta a kamasz srácokat az esetlen mozgásuk miatt. Én valahogy szimpatikus lehettem neki, mert végig dicsért, hogy milyen szép szál legény vagyok, és egyenes a járásom, jó a testtartásom.

Hízelgően hatott nagykamasz önbecsülésemre, mikor mondta:

„-Jó pincér lenne belőled fiam”.

Ki is húztam magam, idétlen büszke vigyorral a fejemen a többiek előtt. Tulajdonképpen nem kellett más csinálnunk ezen az órán, csak körbe-körbe járni, és Feri bácsi figyelte a mozgásunkat.

Rajtam kívül szinte mindenkin élcelődött, hogy:

"-Vedd ki a medicin labdát a hónod alól, vagy kókuszdió vannak a lábaid között, hogy nem tudod összerakni őket? Úgy vonszolod magad, mint egy sebesült német katona.”

Tetszettek Feri bácsi beszólásai, főleg, hogy nem az én rovásomra történtek.
Boldogan mentem haza az első óra után, és mondtam otthon anyukámnak, hogy népi táncos leszek.

Láttam, kicsit kételkedik bennem, mondta is:

"-remélem is, hogy nem apádra ütöttél.”

Másnap már büszkén újságolta Kukac Boris néninek, hogy lehet szerepelni fogok a folklóron.
Vártam nagyon a második órát. Itt bebizonyosodott, hogy sok éves tapasztalat ide, vagy oda még „táncos” Feri bácsi sem tévedhetetlen. Megszólalt a csárdás, a szépséges Ica volt a párom, ez az egy dolog, ami jó volt a második órában. Ica nagyon jól táncolt, de én még őt is össze tudtam zavarni, suta, esetlen kamasz mozgásommal. Én lettem a középpontban. Feri bácsi nem kímélt többiek csak a számára vicces megjegyzéseitől, azok dőltek a nevetéstől, abba hagyták a táncot és minket néztek. Én olyan zavarba jöttem, hogy a tanárúr instrukcióit se halottam, és egyre vörösebb fejjel, össze-vissza rángattam, tapostam szegény Icát, aki hiába próbált segíteni.

Fél óra szenvedés után, hatalmas megkönnyebbülésemre a tanár úr leállította a zenét, és közölte:

"-teljesen reménytelen esett vagy edös fiam, és ha barátnőt szeretnél, vagy meg akarsz valaha majd nősülni, nyilvános helyen mög ne próbálj táncolni. Esetleg otthon. a magad örömére lötyögjé, de azt is csak a tükör előtt."

Népi táncos karrierem anyám nagy csalódására itt véget is ért. Önérzetem romokban hevert.
Ugyebár az idő minden sebet begyógyít, és a kamasz hamar felejt, az első tánckarrierem kudarcát hamar kiheverve, és ha már népitánc nem ment, majd a modern táncban jeleskedem alapon, két hónap múlva jelentkeztem Bálint tánciskolájába.
A színhely szintén a díszterem volt. A tanár és a partner változott. Szerencsémre Ildi jó barátom volt, és táncolni is tudott. Itt már rutinosan úgy mentem órákra, hogy előtte a kettes kocsmába jó pár kevertet legurítottam, hogy érezzem a ritmust, és oldjam kicsit a kamaszos gátlásaim. A táncórán Bálint tanárúr, mindig odament, és hátulról segítette épp azt a fiút, akinek az aktuális tánc nem nagyon ment. Büszkén mondhatom, hogy 90 perces órából 85 percet engem fogott hátulról, és rugdosta arra a lábaim, amerre épp lépni kell. A fent maradó 5 perc az a köszöntés ideje volt. Talán a polkánál nem segített csak, mert ott ugra-bugráltam össze vissza, és nem is bírt nyomon követni. Ildi meg volt áldva velem, de végig nevette a táncórát. Otthon még korrepetált is. Talán ezért, de lehet, mert Bálint úrral többször ittunk együtt a 2-es 

kocsmában a táncvizsgán átmentem, de fájdalommal rá kellett jönnöm, hogy ritmus érzékem nem tartozik az anyai „örökségeim” közé.
Ez alól kivétel volt, hogy a bátyai, és a meszesi diszkókban az alkohol mennyiségével, és az önkontrolom elvesztésével, egyenes arányban növekedett a ritmus érzékem is. Ilyenkor minden zenével megtaláltam az összhangot, legalábbis én úgy éreztem.