Kisgyerekkoromban sokféle érdekes játékot játszottunk: baukáztunk, sár parittyáztunk, foszforral teli lakatkulccsal durrogtattunk, karbittal robbantottunk, és még sok más kreatív elfoglaltság. Sose unatkoztunk. Tíz évvel idősebb testvérem, több hasznos trükkre tanított, hogy lehet a járókelőket „szórakoztatni”. Nagyon fogékony voltam ezekre a dolgokra.

Az egyik ugratás, amire a tesóm tanított, hogy üres lisztes, vagy cukros zacskót száraz homokkal kell megtölteni, szépen visszazárni, és Csanádi bácsiék sarkán kirakni a járdára. Felmásztunk a túloldalon az eperfára Peti barátommal, és onnan figyeltük mi történik. Jött is az utcán Kukac Boris néni, aki ráadásul mama unokatestvére volt, és hozzánk jött. Meglátta az 1kg lisztet a járdán, körbenézett, felvette és a táskájába rakta.
Utána dicsekedett nálunk, hogy milyen szerencséje volt.

Mi meg nagyon röhögtünk Petivel:

Boris néni süt majd jó „homok kácsit” belőle.

De történt olyan is, mikor rosszul zártuk le a zacskót, felemelte Róka Téta néni, és kiömlött a járdára a homok. Peti barátom úgy röhögött, hogy leesett az epörfáról.

Téta meg kiabálta:

„- az anyátok erre-arra kurva kölkei. Jobb dolgotok nincsen, majd adok én mindjá nektök olyan lisztet, hogy arrú kódútok.”

És rázta felénk görbe botját. Mi csak hasunkat fogva röhögtünk, én a kukacom is, mert ilyenkor mindig becsurrant kicsit.Kétféle pénztárcás huncutságot ismertünk. Az egyik mikor a pénztárcát hosszú damilon kiraktuk az útra. Beültünk a kapu mögé, és a réseken leselkedtünk. Amikor befékezett a biciklis, először mindig körbenézett, de mikor lehajolt, hogy felvegye, gyorsan elrántottuk előle. Szidott bennünket, mint a bokrot, mi meg pukkadoztunk a nevetéstől. Ezt a játékot régi, forgalmon kívüli, családi pénztárcával játszottuk. De történt egyszer, hogy egy rutinos járókelő rálépett a madzagra, és a bukszát magával vitte.
Pont ekkor tanított a tíz évvel idősebb tesóm, egy új nagyon vicces játékot, de ahhoz megint bugyelláris kellett. Egy cetlit rakni bele, ráírni, hogy: „ne bántsd a másét” mellé rakni egy tíz fillért, és úgy kirakni a járdára. Azt mondta a bátyám, hogy ha az „áldozat” elolvassa a cetlit mérgében majd eldobja a bukszát. 
Nem volt itthon senki, így én azt gondoltam, ha úgy is eldobják majd, mindegy milyen tárcát rakok a járdára. Így hát anyám vadi új a földvári vásárba vásárolt piros bőr bugyellárisából kiöntöttem a konyhaasztalra a pénzt, bele raktam a tíz fillért, és egy kockás lapot összehajtva,amire gyöngybetűkkel ráírtam:

„ne bántsd a másét”.

Kiraktam a csalit, és vártam a kapást. Jött is egy ismeretlen nagydarab fickó, körbenézett, és lecsapott a bukszára. Továbbment, olvasta a cetlit menet közben, én röhögtem, ő meg hangosan káromkodott, eldobta a papírt, a pénztárcát meg zsebre rakta. Ezért anyám szétrúgja a seggem, gondoltam. Azt se tudtam mit hazudjak, anyám nem tudott a járókelők átveréseiről. Drága nagymamámnak, akit nagyon szerettem elmeséltem mindent. Az elrakta anyám asztalra kiborított pénzét, és mondta, hogy ő majd kivéd a veréstől. 
Haza jöttek anyámék, kutúzkodik a fiókba, nem találta piros bukszáját.

Ő nem olyan volt, mint a mama, meg a papa, hogy nem káromkodott, hanem egyből kiabálni kezdett:

„-Té gyerök! Hova az Isten agara faszába tüntettétek a tárcámat?”

Én nagyon lapítottam, és már el kezdtem sírni is. Szeretett nagymamám jött, és elmondta mi történt, anyámnak adott pénzt egy új bugyellárisra.
Ettől függetlenül a prédikációt, meg a verést nem úsztam meg:

„-Mekkora hülye vagy te fiam! Mindig csak a baj van veled, hogy adta ki az eszöd ezt a hülyeségöt? Jobb lett volna, ha világra se szüllek, ha így viselködsz beadlak majd a javítóba!”

Próbáltam én a tesómra fogni, de hiába, ő csak az eszmei szerző, én meg a kivitelező voltam.