Igazából mindent megkaptam a szüleimtől gyerekkoromban, amire abban az időben egy fiatal vágyhatott. Emellett azért megvolt a kiforrott technikám is az áhított dolgok „kisírására”, ha valamit nagyon akartam.

Ilyenkor hivatkoztam az összes barátra, ismerősre, szomszédra, hogy

"bezzeg a Tóbiásnak, vagy az Árpinak, vagy bárkinek, már ez is van, meg az is van."

Apukám nagyon sokat dolgozott, anyukám meg nem akart „lemaradni” senkitől, mindent megvett nekem, amit kértem. Tizennégy éves koromban a kis Simson volt a legmenőbb kismotor. A Keravillban föl kellett iratkozni egy várólistára, és a motorra hónapokat kellett várakozni. De apukámnak a boltvezető Lajos bácsi jó ismerőse volt, így soron kívül kaptam egy kék kis Szimót.
Nagyon büszke voltam rá, ápolgattam, tuningoltam, és ment a motorozás egész nap. Le-föl korzóztunk a főutcán, a lánykolesznál meg a lakótelepen. Kanyardöntögetés kipufogóig, egykerekezés, kapartatás, villogtunk a lányoknak. Heti szinten volt a térdeimen, könyökömön aszfaltsömör.
Tizenhét éves koromban aztán levizsgáztam nagymotorra, és egy használt P-21-est néztem ki magamnak, amiről utólag kiderült, hogy nagyon rossz vásár volt. Egy nyár alatt szétgyilkoltam a motort. 
Történt egyszer, hogy a leghosszabb túrámra indultam vele, egészen a Szilidi-tóig. Ott róttuk a köröket oda-vissza az egyetlen utcán a kisstrandtól a Diófa kocsmáig, és stíröltük a bikinis csajokat. Akkora kiskőrösi szkafander sisakom volt, hogy Jurij Gagarin is megirigyelte volna. A negyvenkettedik kör után, amikor már kellőképpen felfigyeltek ránk a lányok – mondjuk a Pancsim hangja elég figyelemfelkeltő volt – beparkoltunk a szabad campingbe, és nagyon lazásan elkezdtünk flörtölni.
Én, hogy ne essek ki a nyelvgyakorlásból, két keletnémet lánnyal jópofiztam, sajnos a német nyelvtudás teljes hiányában orosz-angol „vegyesben”. Az egyik nagyon szép volt, Pijának hívták. Sokáig álmodoztam még utána róla.A másik, Manuela már erős jóindulattal se volt mondható szépnek. Szeplős, szőke, szumós alkat, de nagyon simulékony lány – észre se vettem, és már csókolóztam is vele. Kinyújtott kézzel és brümmögve imitáltam a motorozást, így jelezve újdonsült barátnőmnek, hogy motorozni szeretném vinni. Rengő léptekkel, boldogan jött velem a motor felé.

Mondtam már, hogy ez a motor nem volt egy jó vásár. „Megette már a kenyere javát”, csak a hangja volt nagy, de a „lovak” hiányoztak belőle. Elindultunk hörögve, prüszkölve – nagyon ellenkezett a súlytöbblet miatt. Olyannyira „száguldottunk” hogy a biciklisek simán elhúztak mellettünk.
Keserűtelek fele vettem az irányt, hogy megmutassam a magyar puszta szépségeit, a kukoricatáblákat…Az egyik dűlőútra lekanyarodva nagy csattanás hangzott, és a motor üresben gurult tovább. Elszakadt a lánc. Manuela sikonyászott örömében! Gondolom, azt hitte, hogy ez is a produkció része. A szomorú valóságra csak a nehéz motor tolása közben döbbent rá, de nagyon is lelkes volt. Lehet, hogy őt kellett volna feleségül vennem?

Visszaérve a szabadcampinghez, a motoros haverok dőltek a röhögéstől. Mondták:

"-Jól leizzadtatok ám, milyen volt?”

Elment a kedvem mindentől.Tóbiással üzentem apámnak, hogy jöjjön értem utánfutóval.Amíg vártam a mentésre, tovább beszélgettem Manuelával, és még címet is cseréltünk.
Megjött apám. Természetesen anyámnak is el kellett jönnie, mert ő mindenre kíváncsi volt.

Ahogy kiszállt a kocsiból, elkezdte nyomni a szokásos litániáit:

"-Kő neköd mindig csavarogni! Mondtuk, hogy nem kő mögvönni ezt a motort! Kalocsán nincsenek lányok? Ide kő gyünni értük?”

Még jó, hogy nem értették a csajok! De a cimborák nagyon röhögtek, én meg égtem…
Ezzel még nem teljesen, de nyár végére vége lett nagymotoros karrieremnek is, mert addigra Pannóniám végleg kilehelte lelkét.
Manuélát soha nem láttam többet, de Pijával még sokáig álmodtam!