Az utóbbi időkben úgy érzem elszegődött mellőlem a horgászszerencse. Nyugtatom magam azzal, hogy kevesebbet lógatom, mint az elmúlt években, és rákenem a dolgot a vidrára, meg a szegény paksiakra.

Csak egészséges horgászféltékenység van bennem, de kissé befeszülök, amikor Dani barátom egy nap három süllő, két balin, meg egy csuka képet exportál nekem messengeren. Nagyon rendes, mert nyugtatásképpen mindig hozzá teszi, hogy én tanítottam a pörgetésre. És én vagyok a csúcspergető. Mondhatnám, elég sovány vigasz. Azért tavaly sok halat fogtam én is, és volt, hogy a törzshelyemen Daninak nem sikerült, én meg csak úgy repegettem ki a kis süllőket a Bufurc wobbleremmel. Dagadt is a mellyem röndösen.
Hétvégi pecát terveztem, szombatra napsütést jósolt a gugli. Úgy gondoltam viszek egy fehér népet magammal szerencsehozónak, de nem győztem kivárni a két órát mikor tudott volna jönni. Meg igazából mióta „Snecike kiúszott a hálómból” jobban szeretem egyedül a járni vizeket. Tavaly volt egy kísérőm, aki sokat lejött velem kedvenc helyeimre. Állandóan fogtam akkor halat, és aranyos tájszólással kommentált a kapásaimhoz:

- „Nída-é! Ott van é!”

mutogatva a horgon ugráló halra.
De ő is elúszott, igazából visszaúszott a feszkébe. Sajnálom, hogy leesett a horgomról, de be kell valljam, a sok egyedül töltött év után már nehezebben megy nekem az alkalmazkodás.
11 órakor elindultam a Bufurc zsiliphez, ahova olyan 8 éves korom óta járok pecázni. Mikor rákanyarodtam a csornai bekötő útra, a kotyrokban mindenhol állt a víz. Nem gond, ennyi esőtől simán bemegyek.
Kissé babonás pecás lévén a faluban majdnem elütöttem Mári néni fekete macskáját, aki éppen készült átmenni előttem az úton. De megúszta, és én is, így reméltem, hogy lehet még kapásom. Kerestem a dolmányos varjúkat, meg a ragadózó madarakat útközben, mert abban is hiszek, hogy azok látása meghozza a szerencsét. Még azon görcsöltem, hogy senki ne legyen a helyemen, meg egyáltalán a vízparton. Bekanyarodtam a célegyenesbe, és láttam, hogy enyém az egész pálya.
Megkezdtem a dobálást legújabb wobbler csodáimmal. Van pár kis csücsök és kiugró, ahonnan jó esetben az első dobásokra szedek ki halat, de most sémmi. Kedvem nem ment el, cserélgettem a csalikat, és változtattam a helyeket. Csak legalább egy odakoppintásom lenne, vagy látnám, hogy követi valami a csalit. Előző nap is mikor lent voltam, és arra gondoltam, hogy csak vágna rá valami, akkor fogtam egy kaszakűnél nem sokkal nagyobb csukát. Egy óra üresjárat, gondolataim elkalandoztak. Keresztfüggő révén, egy hét absztinencia után, a gyengébb nem járt a fejembe. Gyors elhessegettem magamtól a parázna gondolatokat. Azt találtam ki, hogy átmegyek egy másik hídhoz, hátha majd ott fogom ki a mai becsület halat.
Az úton elég szépen csúszkáltam a tegnapi eső miatt, de kenöm-vágom a terepvezetést.Útközben megláttam egy érdekes, magányos fát a puszta közepén. Na, gondoltam, ha az alatt kívánom, hogy fogjak valamit, az majd bejön. Oda is mentem alá. Érdekes egy fa volt: Alul vastag törzse hirtelen elvékonyodott, kicsi koronájában alig volt pár ág.

A hídhoz érve itt is a már bevált sarkokat dobáltam meg először, de hiába váltogattam a csalikat semmi kapás. A tiszta vizet nézve az egyik hosszabb hínár elindult. Jó szemem van ehhez, kis gyerek korom óta lesem a víz alatt a halakat. Egy süllő volt. Csalimat nem tudtam odahúzni elé, ezért gyorsan fel akartam rakni egy vertikális spin mad wobblert, amit tudok majd emelgetni előtte. Általában minden pecázásnál van egy esésem, a mai nap most jött el ennek az ideje. A meredek parton kapaszkodva felfelé nyomtam egy gyönyörű szép hasast a sárban. De jó, hogy most volt kimosva a ruhám, meg a zajtól a hal is szépen beúszott a mélybe. Azért váltottam csalit, és dobtam párat. Visszajött ugyan a fogas, de nem érdekelte, gondolom, érezte a becsapást.
Derekam is el kezdett fájni, éhes is voltam, így hát elindultam hazafele. Volt egy kis dilemmám, hogy visszaforduljak e, de a végén megindultam a rizikósabb ludasszállási úton.
Az első szakaszon kettesben lendülettel simám átvergődtem, de jött egy nagyon húzós rész, mély kotyrokkal. Próbáltam fent maratni a keskeny hátakon, egyszer-egyszer lecsúsztam, de a ződ jaguár bírta a terepet. Egy necces részen, gyors lendülettel ráfordultam a legelőre oszt vége is lött tíz méter után a történetnek. Sé előre, sé hátra. Teljesen nyugodt voltam. Először jó kuzinom hívtam, akire mindig számíthatok:

-Csabikám! Ki kéne próbálni az új terepjáród! Kihúznál a mocsárból? Elvégre rokonok vagyunk.

Erre azt szokta mondani:

-Nem csak odafele vagyunk ám rokonok, visszafele is!

De most nagyon röhögött, mikor mondtam, hogy az autó, mög én is tökig sáros vagyok, mert próbálkoztam a kimászással, úgy, hogy gallyakat raktam a kerék alá, és természetesen közben többször talajt fogtam. Mondta, hogy egy óra múlva tud jönni, és hogy én mekkora egy hülye vagyok, és vehetnék már egy terepjárót, meg ha lesz ideje megtanít már vezetni.
Akkor már minden mindegy alapon leültem egy buckára, és kipattant az isteni szikra: felhívtam Pufit, akinek a közelben vannak a birkái, igaz kicsit nyers stílusára sokszor berágtam, de tudom, hogy nagy szíve van, és segítőkész. Nem is kellett benne csalódnom. Mondtam neki mi a nagy büdös helyzet, és van-e ötlete. Kérdezte hol vagyok, és közölte, hogy mindjárt visszahív. Pár perc múlva csörgött:

-Né mozdulj séhova! Né csinálj sémmit! Mindjá ott vagyunk! 

Jöttek is negyedóra múlva egy terepjáróval. A kötelet csak hátra tudtuk akasztani, párszori kísérlet után visszahúzott az útra a pick-up. Közben Pufi üvöltött:

-Né a féket nyomd má té állat, a gázt! Segíts neki!

Kérdeztem tőlük mivel tartozom, kérnek e Bufurc maszkot.
Pufi legyint:

-Hagyjá már a baromságaiddal, adjá a kuzinodnak, Csabának. Oszt most kifele né lassíts, hanem nyomjad neki a gázt, mint a barom! Mögyünk utánad, oszt tolunk lé az útrú!

Szót fogadtam, még élveztem is a rodeót, volt, hogy oldalt mentem a kocsival az úton, de kiértem a betonra. Kiszálltam, és megnéztem mit is csináltam. Közben hívott unokatestéröm, hogy mi a helyzet, és jjöjjön e segíteni. Mondta minden redben, kint vagyok már, de ha van kedve lemoshatná az autót. Azt most nem szeretném leírni, hogy mit válaszolt, de olyan férfi duma volt.
Irány a kocsimosó az ömv-én, full mosást kértem kétezerért. Mikor meglátta a kissrác a gépet megfogta a fejét:

-Ajaj! Egy gőzborotva nem ártana előtte.

Majdnem jó lett a tisztítás, de még elmentem, és a kézi mosóba korrigáltam az alját, meg magamat is kipucótam kicsit a sárbú.
Este nem kellett ringatni, mára esőt mondott, de már nézelődök kifele az ablakon, és a pecáson gondolkozom.