Gergő papa a bögre csárdáját, a kertben lévő, földbe vájt, boltíves pincében nyitotta meg a 70-es évek közepén. 

Jártak ide szomszédok, ismerősök, de legnagyobb fogyasztók a lovaskocsis fuvarosok voltak. Ennek én különösképp örültem, mert mindig kaptam tőlük ló sudarat, amit a lófarkából, vagy a sörényéből húztak ki. Nagyapám megköpdöste ágfa vastagságú ujjait, és úgy font neköm ebbű a kandcsikás ostorom végére pattogtatót. A család, meg a kutyánk annyira nem örültek, hogy papa megtanított ostorral csattogtatni. Anyám sokszor pörölt velem, mikor gyakorlás közben a nyakam köré tekerödött a kandzsika:

„- Möglásd az lösz a vége, hogy kibaszod a szömöd fiam, de akkó té is mög öragapád is szorúni fogtok tűlem!”

Ide járt boré muraközi lovaival a Foster András bácsi is, a Mutyéla Ferkó és még sokan mások. Szerettem körülöttük lebzsölni, büdös eszös kölök révén, ragadt rám a csikós zsargon ahogy illik. Kaptam is érte anyámtú, és a vasárnapi gyerök misén nem győztem mondani a mi atyánkot, meg az üdvözlégyöt a gyónásaim után.
Papának virágzott az üzlet röndesen, dőlt a lé a rongyos bőr bugyellárisába. Tíz „pöngő” volt egy liter bor. De ittak helyben is, olyankor én is kaptam a pohár aljára pár kortyot. Anyám már akkor is kiabált velem a piázásért, vagyis inkább a nagyapámmal:

„-Maga mög mit itatja azt a gyerököt ideje korán?”

Papa csak mosolygott szép fehér kevehetős villanyborotvával passzított fogsorával:

„-Az én boromtú még az esze is jobban fog majd!”

De jött a fordulat: papa eladta a keceli szőlőt. Na de Gergő papa, azért volt Gergő papa, hogy csináljon bort szőlő nélkül is. Összegyűjtötte a borseprőt az ismerősöktől, és különféle fortélyokkal borrá tunningolta azt. Az üzlet továbbra is virágzott, a kuncsaftok nem vettek észre változást, sőt meggyborral, és roséval, amit a fehér borból, és meggyborból kutyult, bővült is az itallap.
Nagyapám elég dicsekvő embör révén, mell verögetve mondta a családnak:

„-Öt éve nincs má szőlejem, mégis harminc ezret árútam az idén is a borbú.