Hirtelen felindulásból tegnap este eszembe jutott, hogy van a mélyhűtőben egy marha csont, annak az ominózus marha húsnak a csontja, amit Szász Feri barátomtól kaptam.

Ha már a húsból a pörkölt nem jött össze, gondoltam rittyentek este egy marhauszály levest. Mert ugyebár nem dicsekedtem el, hogy csak annyira sikerült odaégetnem a húst, hogy a stafírungból megmaradt szép rúzsás kotlám a sárga kukában landolt. Munkaidő végén gyors megpucoltam a zöldségeket, hogy azzal is előrébb legyek. Kolléganőimnek megígértem, hogy holnap Bufurc bácsi reprezentálja majd nekik az ebédet. Hazaértem, Negrókám örült nekem, jó szokásához híven ahogy beálltam a  ződ Jaguárral mind a két baloldali kereket lehugyozta. Sose értettem, hogy mért osztja el a pisijét a két kerék között. Kicsit kapkodva az éthordót, amiben a zöldségek voltak a gang egy pillérjére raktam, hogy be tudjam a kaput csukni. Ahogy zárkóztam hallom a csattanást, az éthordó a járdán landolt, a zöldségek meg szanaszét a kavicsok közt. Negró is abbahagyta a kerék pisilgetést, és egyből rácsapott a répára. Többszöri határozott felszólításomra:

„- Negro helyedre! Negro nem mész onnan! Takarodj má innen!

odébb is ment vagy fél métert.
Mondtam ám hangosan:

„-Né bassza mög az a csibatári!

Összeszedtem gondolataim, és nem adtam fel. Szépen összekapkodtam a répákat egy edénybe, miközben a vegetáriánus kutyám lökdöstem le a zöldségekről. Felraktam a levescsontot, és vagy tíz percig mosogattam, a járdáról összeszedett cuccot a kutyanyáltól, és a különféle udvari szennyeződésektől. A hús megfőtt, beleöntöttem a zöldégeket, szép óvatosan pögyörgött a leves. Kóstolgatás közben feldobott egy fehér valamit a tetéjére, kipecázom, hát egy éthordó darab volt. Gondoltam: 

„-Na ezt biztos nem mondom el Julcsiéknak, mert akkor nem esznek belőle.”

Másnap délelőtt bejött kolléganőm, és éthordóztuk ki a levest, hogy bevigyük a munkahelyre. Ahogy szedem nagyon zörög az alán valami. Gondoltom levescsont, de mindig kiugrott a kanálból. A végén csak sikerült kipecáznom a két db kavicsot az aljáról. Mondom Monesznek:

„-Julcsinak el ne mond!”

Monikám erre:

„-Te leszel az első, aki mondja neki!”

Jött az ebéd ideje, és tálaltam a kőlevesem. A kavics adta meg a leves igazi bukléját. Ízlett mindenkinek, még Áginak is, aki pár pillanatig ízlelgetett, egy még benne maradt éthordó darabot.