Általános iskolában, főként alsó tagozatban lelkes templomba és hittanra járó gyerekvoltam. Időnk nagy részét a templomkertben töltöttük, nemcsak hittan előtt és után, hanem minden szabadidőnket is. Az volt a mi „grundunk”: fociztunk, humóztunk, fogócskáztunk, birkóztunk, és néha verekedtünk is. 

A plébános úr még a csúzlizást is engedte, de csak verébre lőhettünk, vadgalambra nem. Minden hittan előtt, után ment a foci a „Tiszivel”, ha a plébános úr tartotta a hittant, még ő is beállt a csapatba. A hittan órákon nagy volt a fegyelem, csendben ittuk szavait a papoknak, akik különféle példabeszédeket mondtak a Bibliából, a mi életünkkel párhuzamba hozva, hogy jó ember legyen belőlünk. 
A Tíz parancsolatot fújni kellett betéve, és minden héten gyóntunk, áldoztunk. Szerettem az ostyát, mikor vakargatni kellett mise alatt a szájpadlásomról. Hét közben meg számoltuk a bűnöket, amiket elkövettünk. Legalábbis én számoltam hitbuzgón:

"káromkodtam 5-ször, orvososdit játszottam a szomszéd lányokkal minden nap, azaz 7-szer, szüleimet megbántottam kétszer, gyufát loptam otthonról 1-szer."

És ez így ment minden héten, nagyjából ugyanazokkal a bűnökkel. Pár imával mindig bűnbocsánatot nyertem. 
Egyszer egy hittanos jó barátommal, Nagyival a VII. főbűnt, a lopást követtük el. Persze, ő volt az eszmei szerző, de „könnyű Katát táncba vinni...”. Kitalálta, hogy lopjunk olyan lufifélét, amire cotton van írva, és azzal milyen jó móka lesz majd játszani! Az eperföldi ABC-ben én fedeztem, míg barátom nagyon profi módon egy csomót rakott a kis dobozokból az alsógatyájába, és kijöttünk fizetés nélkül.
Mentünk is zsákmányunkkal a templomkertbe, nagyon vidáman. Viccesek voltak a hosszú lufik, először a kezünkre húztuk, nekem nagy fejem volt, de a Nagyiéra felment. Felfújtuk hatalmasra őket, megkötöttük, és dobáltuk szét a kertben össze-vissza. Utána jött az isteni szikra: a templomkert sarkán lévő nyomós kútnál tele engedtük vízzel őket, és úgy hajigáltuk szét a kertben mindenfele.
Lógtak mindenhol a hosszú lufik, a gesztenyefákon, bokrokon, meg a fű is tele volt velük. Teljesen megfeledkezve a külvilágról, „bepisilés szintig” röhögve hajigáltunk. Egyszer egy nagyra sikerült dobással telibe kaptam a felénk közeledő plébános urat, aki csurom vizes lett. Nagyi hülye vihogásával hasát fogva röhögött. Én a félelemtől a kukacom fogtam, hogy be ne pisiljek.
Az atya magához parancsolt bennünket, mennünk kellett, nem volt mese. Megfogta a fülünket, azt hittem leszakítja, és egészen a sekrestyéig húzott annál fogva minket. Ott előkerült a nád mutatópálcája, és a tenyerünket csapdosva mondogatta, hogy vasárnap találkozunk a gyóntatószékben. A fenyítés után összeszedette velünk a rengeteg „lufit” a kertben. A hittan órán mi voltunk a példabeszéd tárgya, ugyanis kihúzta belőlünk, hogy loptuk a boltból a játékszerünket. És, hogy példát statuáljon a többieknek, hittan után bezárt minket a sekrestye melletti sötét helyiségbe egy órára.
Otthon is kaptam még anyámtól, mert muszáj volt elmondanom, miért értem haza olyan későn. Anyám rákezdte a szokásos letániáját:

"-Léég a pofámrú a bőr miattad té gyerök! Mi az isten agara faszának kő neköd mindig a másik után mönni? Ha asszongya a Nagyi, hogy ugorj a kútba akkó bele ugrasz? Adok én a barátodnak is csak gyűjön hozzánk."

Mindent a barátomra fogtam, hogy az ő ötlete volt, így ő egy darabig nem szívesen látott vendég volt nálunk.
A vasárnapi gyónásnál hál’ Istennek kifogtam gyóntatónak az öreg prépostot, aki mindig végigaludta a gyóntatószékben a misét, úgyhogy még a büntető imákat is megúsztam, mert nem szóltam semmit a gyónás alatt, had aludja ki magát szegény!