Boldogult házas éveim után, meséltem már róla, hogy volt egy viharos, nagy szerelmem. Olyan „se vele se nélküle” , a nyolc év után már a részéről inkább nélküle kapcsolat volt ez. De én olyan „föl nem adom” típus vagyok, és próbáltam mindig rendbe hozni a szerelmünk. 

Az a baj, hogy javarészt részegen. Mert már akkor is bíztam az évek során finomra csiszolt manipulációs képességemben. Persze, sokszor nem úgy sikerült, ahogy terveztem, és inkább balul ütött ki az igyekezetem. 
Ekkortájt, és még utána is sokáig szobafestéssel kerestem a kenyérre, de leginkább a szórakozásra valót. Jó szokás volt magánházaknál, hogy a maszek munkán a gazdasszony különféle alkohol tartamú italokkal kínálgatta meg a piktorembert. Reggel jó kis házi pálinkával, a nagy melegben napközben, még a létrára is feladták a jó hideg fröccsöt, vagy sört, hogy a szaki ki ne essen a ritmusból. Fiatalon még ment a munka részegen is. Még azt hiszem, jobban is, mint józanul, mert az ember csak kreatívabb, gátlástalanabb ittasan. 
Utolsó nap festettem a Fényi Gyula utcában. Már csak a díszítő munkálatok voltak hátra. Szorgalmasan kínálgatták a fröccsöket, és én nem akartam megbántani őket, mind el is fogadtam. Mondták, hogy elszámoláskor kibontják majd a négyéves féltve őrzött meggyborukat is. 
A munka végeztével hazamentem, kipucókodtam a festékből, bepacsuliztam magam, jó szokásomhoz híven, rendesen, és „borivó” ruhát vettem fel. Így mentem vissza elszámolni a munkadíjat. Kuncsaftom kifizette a kialkudott összeget, meg is tódták pár forinttal, mert ekkor még a borravaló is módi volt. 
Ezután kényelmesen nekiálltunk a gazdával a teraszon a meggybornak, ami igazán finom, sűrű, édes ital volt, mint egy vermut. Az egész napos fröccsözés után meg is tette jótékony hatását a gazdára, meg rám is.
Elbúcsúztam a háziaktól, de az ital kihozta belőlem a hősszerelmest, és elkacskaringóztam a barátnőmhöz, akiről már csak én tudtam úgy, hogy a barátnőm, ő már nem annyira. Így aztán több éven keresztül sokszor meglátogattam, békülést remélve. 
Ez nem az az alkalom volt, mert nem jutottam kapun belülre, hiába győzködtem, hogy a világot jelenti nekem.
Így aztán búnak eresztettem fejem, és nagy svunggal, lehajtott fővel tekertem az Ecetgyár utcán az ominózus, cigányoktól visszaszerzett, metálkék Schwinn Csepel versenykerékpárommal. Ebben a nagy tekerésben egy forgalommal szemben, az út szélén parkoló Alfa Rómeó szélvédője állította meg hatalmas kobakom, vagyis nem tudott ellenállni neki, mert a lökárítónak ütközés után, átcsusszantam a motorháztetőn, és nyakig bementem az autó utasterébe. Hirtelen kiment a fejemből a meggybor is, mire kihúztam szilánkokkal teli kobakom, már ki is hívták a rendőröket egy házból. Azok megbüntették a szabálytalanul parkoló Alfást, engem meg kórházba vittek, ahol kiszedegették belőlem a szélvédődarabkákat. 
Itt már megint kezdtem éledezni, lehet az érzéstelenítő hatott így rám, mert a rendőrnőt ölelgetve énekeltem neki a:

„rendőrnő az álmom..."

refrénű „örökzöldet”. Kisebb kérlelés után, meg mert szépen énekeltem, a hatóság visszavitt a biciklimhez, beraktam a csomagtartóba, és elvitettem magam a Barlang italozó egységbe. Ott befejeztem teljesen a berúgást, mert nem szerettem ebben sem félmunkát végezni.

Másnap otthon sérüléseimet szerencsétlen kerékpár eséssel magyaráztam, hogy a csúszós salak az oka, meg üveg volt a salakon stb. 
Igen ám, de egy hónap múlva jött is a huszonötezer forintos csekk ittas kerékpározásért, ami kb. két havi fizetés volt akkor. Pénzem egy szál se, így hát hívtam a jómódú kuzinom, aki sokszor kihúzott már a csávából, és most is megette.

Meg is érkezett pár napra a pénz, de addigra az ügyvéd ismerősöm elintézte az ötezer forintos részletfizetést a rendőrség fele, így a maradék pénzt a festő ivócimboráimmal a Sport kocsmában dajdajoztuk el. Így próbáltam feledni szerelmi bánatom.