Huszon pár éves voltam, mikor egy festőművész barátom megkért, hogy fessem ki a művészlakását vidéken. Abban az időben dívott még a barter munka, így hát megbeszéltük, hogy munkám fejébe választhatok egy festményt a kiállításáról.

Szerszámokkal felpakolva leutaztam vele, és öccsével Hódmezővásárhelyre. Aznap csak terepszemlét tartottunk a lakásban, szemrevételeztem mit is kell csinálni. Nyugtáztam, hogy két nap alatt kész leszek talán. 
Mivel a művész emberek mind bohém életet élnek, a szobafestők meg piások, így „egymásra találtunk”. Még az este neki is indultunk feltérképezni a helybéli csehókat. Érdekes, ha egy művész ember folyamatosan iszik az csak egy bohém alkat, ha a szobafestő ugyanezt csinálja, az meg totál alkesz. Az első este már sikerült nekem is bemutatkoznom a helyi „nívósabb italkimérő egységekben”, és jó pár ivó cimborára tettem szert. 
Másnap reggel, mikor a művésztelep bejáró nénije meglátott bennünket kérdezte:

„-Művész úr, piktor úr korhely leves jó lesz ebédre?”

Elmentünk a művészlakásba, és kicsit másnaposan igaz, de szorgalmasan dolgoztunk. Művészúr öccse is beállt velem meszelni. Tíz óra körül már „játszadoztunk” egy gyógysör gondolatával, és a kicsit „sváb” gazdám, pár forinttal bepótolva neki, hozott is jó pár üveggel. A korhely leves, és a Spaten-ek jó hatással voltak, gyomrunkra, bél szerkezetünkre és a munka morálra is, lelkesen dolgoztunk estig. Ekkor már megérdemeltnek láttunk egy kis kikapcsolódást.
Fürdés után, alkalomhoz illően fölhúztam vadiúj piroscímkés 501-es levis-em, bőrdzsekim, és nekiindultunk a már ismert kricsmikbe. Iszogattunk, beszélgettünk, csapos lányoknak dicsérgettük a dekoltázsát.
Haza fele barátom mondta, meg kéne látogatni a képkereskedő lányát: 

"-Nagyon benne van ám a mókában."

Be is mentünk a művésztelepre szolgálati bicikliért, de csak egy volt bent. Kisebb vita után hagytam, hogy ő vezessen, én voltam az utas a vázon. Az út elég keskenynek bizonyult bohém sofőrömnek, folyamatosan navigálnom kellett, mert nagy fejem takarta a kilátást. Valahogy éreztem baj, lesz. Ahogy a templomtérhez értünk művészúr egy rossz manőverezést hajtott végre, a szolgálati járművel a macskakövön, és hatalmasat pereceltünk.
A kövön fekve nagyon röhögtünk. Szemrevételeztem sérüléseim, és szomorúan konstatáltam a tényt, hogy a vadiúj piros címkés 501-es levis-em kiszakadt a hátsó zsebénél, a dzsekim meg a könyökén.
Átvettem a „volánt”, és a célszemély házáig én vezettem.
Kétszintes házhoz értünk, barátom elkezdte kis kövekkel dobálni a felső ablak lehúzott redőnyét, és vigyorogva mondta:

„-ez a megbeszélt jel. Mindjárt mehetünk be.”

közben fütyülte hozzá a jól ismert:

„-tá- tia-tá- tá tá-át”

Még akkor is dobált amikor felhúzták a redőnyt. A nagy csörömpölésre az egész házban kigyulladt a villany. A helyes lány helyett, egy idős ember jött ki, a képkereskedő. Vigyorogva mondta barátomnak:

„-az üvegezést majd levonom egy festményed árából. Gyertek be, igyatok valamit.”

Kiderült, hogy a lány nem is volt otthon, de mivel a művész embert mindenhol szeretik, vendégül láttak bennünket jó fajta lucskos káposztával, és jó hideg fröccsöt ittunk rá.
Hajnali órákban már én vezettem egész hazáig. Cimborámnak ihlete volt a pár liter fehérbortól, és felkeltette a szomszéd idős bácsit, aki már megszokta ezt, és jött is velünk modellt ülni 1 liter bor mellett. Reggelig alkotott a művészúr, jó lett nagyon a portré. Van is abban valami , hogy az alkotáshoz meg kell „alapozni” a hangulatot.
Másnap én befejeztem a művészlakás festését, és délután kiöltözve mentünk a múzeumba kiállítás megnyitóra. A múzeum igazgató irodájában gyülekeztünk. Kicsit feszengtem az elején a sok festő, szobrász-művész között, de művészuram úgy mutatott be mindenkinek, hogy Róbert, a festő barátom. Így újdonsült "művészként", 6-7 pálinka után, elmúltak a gátlásaim, és hamar megtaláltam a közös témát „kortársaimmal”. Übereltük egymást, a berúgós, és a csajozós történetekkel.
A megnyitón az igazgató beszélt, a fiatal, ígéretes festőművészről, aki élete első kiállításán, az öccse három számmal kisebb öltönyzakójában, 30 fokos kilengésben, vigyorogva billegett mellette.
Én kiválasztottam egy folyóvizes tájképet, a munkám fejében. Nagyjából fél év múlva ez is „lecsúszott a torkomon”, ugyanis eladtam karácsony előtt a szomszédnak 15 ezer forintért.
Az új piros címkés 501-es levis kiszakadása „nagyon bántott”. Visszavittem másnap a levis boltba, és mondtam, hogy biztos hibás volt az anyag, mert egy mosás után, a forgó tárcsásban „megadta magát” a zsebnél. Nagy örömömre adtak egy másikat, a szakadtat visszaküldték a gyárba. Pár hét múlva visszakaptam azt is, mert nem volt jogos a reklamáció, és a boltosnak meg nem volt szüksége a szakadt nadrágra.
Barátnőm meg ügyesen megvarrta, és így lett két 501-esem.
Művészbarátomnál több évben festettem még utána is, eseményekben sose volt hiány, mert ugye a festőművészek bohémok, a szobafestők meg részegesek, így mindig volt „közös témánk”.