Két hete beszéltem egy barátommal, és mesélte, hogy milyen sok rablás volt a Szilídi tavon, és hogy elharapta a zsinórját valami kapitális harcsa vagy csuka. Mondtam neki, hogy szeretnék elmenni vele egyet pörgetni.

Tegnap végre sikerült is összehozni ezt a pecát. Lelkesen vártam komámat. Három különböző akciójú botom, csilli-villi. Fejben átgondolva a taktika, cetlire kiírva a sok-sok wobbler közül melyiket ne felejtsem kipróbálni. Kávé, kóla, csokis croasson, alma a szatyorban. Mint mindig pontosan érkezett Róbert. Oda úton kicsit megnyugodtam attól ténytől, hogy nem is én beszélek legtöbbet a világon. Cimborám nagyon jó társaság, fosta a szót egész úton. Néha én is szóhoz jutottam: 

„-Robi van úszómellényed olyan, ami fent tart száz kilót? 
-Nincs!
-Akkor kimentesz majd, ha belesek a vízbe? Nem tudok úszni!”

Nagyon röhög:

„- Nyugi! Én se tudok! Pedig egyszer egy olyan horgászversenyen voltam, ahol úszni is kellet ötven métert. De megcsináltam, minden úszásnemet összevegyítve: kutya, mell gyors, hát, igaz a lábam is leért és lökködtem magam. Az öt méteres vízből is kijöttem valahogy, mikor kiestem a csónakból.”

Kicsit hezitáltam a napijegy váltáson, ezért megkérdeztem:

„-Szerinted lesz ellenőr?
-Ott sasolt múltkor távcsővel az egyik mólóról. Sose lehet tudni.”

Semmi dilemma, vásároltam Dunapatajon engedélyt. Megérkeztünk a tóhoz, a Robi adta az instrukciókat, hogy szálljak be a billegős csónakba magas mólóról. Megkezdtük a horgászatot, a halak mindenfele raboltak. Barátom folyamatosan beszélt, levegőt is alig vett. Mondta, hogy épp 5-ös Mepps-et rak fel, vagy épp Rapala-t, vagy gumit. Azt is, hogy milyen hal rabol itt ott. Hozzá teszem, hogy ifi versenyhorgász volt, és gyerekkora óta horgászik ezen a vízen.
Nem volt egy kapásunk se rakhattunk bármit fel. Ment az ökörködés, nekem már fájt az egyszer műtött aranyerem és a kétszer operált gerincem, meg az éltes koromból fakadó prosztata problémáim miatt, pisilnem is kellett. Próbáltam a csónak szélére kiállva, de nem sikerült. Az idei balatoni csónakos peca jutott eszembe, és mondtam Robinak, hogy olyan deja vu érzésem van. Kérdezte: "miért?" Elmeséltem, hogy ott volt úszómellényem is, meg „kacsa” is a csónakban. A műanyag víz mericskébe kellett pisilni. Csak az volt a baj, hogy a hasamon kipuposodó mellénytől nem láttam hova is rakom. Kiabálva mutogat a guider:

 "-Figyelj má! Figyelj má oda!”

Szólok kuzinomnak, aki bóbiskolt, azt hittem neki van kapása, de erre ő is mutogat rám széles vigyorral:

„-Te figyelj oda, hova eresztesz!”

Akkor már éreztem mi a baj, a kacsa mellé raktam. Gellert kapott a "sárga" a bidli oldaláról.  A bakancsom is tele lett. 
Robi megsajnált, és kivitt az egyik mólóhoz, hogy menjek, és biztonságba könnyítsek magamon. A stéglétrát megfogva valahogy még magamat is überelve bénaságban, ahogy ki akartam lépni, kirúgtam alólam a ladikot. Derekam rottyant egyet, egyik kezem a fogta a létrát, a lábam tőlem 187 cm-re a csónakban, én párhuzamban úgy 20 centire a vízfelszínnel kifeszültem. Lepörgött előttem kérész életű „halkoholista pályafutásom”. Nem tudom meddig tartott de valahogy viszaaraszoltam kezemmel a móló szélén, és behúztam magam alá a sajkát. Lihegve leültem, és fél óra volt míg kipihentem magam, vállam éreztem, hogy megrándult. Robi először megijedt, utána vigyorogva mondta:

„-Ha a rehabos vizsgáló orvos látta volna, hogy ilyet tudsz biztos nem kaptad volna meg a százalékot.”

Vállamat fogva röhögtem én is:

„ -Az életem volt a tét! Azt hitem fürdés lesz.”

Visszamentünk pörgetni, de ez nem nagy fogások napja, egy kapásunk nem volt, rakhatunk föl bármit. Minden porcikám fájt az artistamutatványtól. Konstatáltam azt a tényt, hogy igaz hogy a pecázás egy pozitív szenvedély, de ugyan úgy veszélyes lehet az emberre, mint más függőségek, főleg, ha azt is beszámítom, négy év alatt háromszor voltam kórházi ügyeleten műcsali horgot kiszedetni a kezemből.
Sötétedés után kikötöttünk volna a mólónál, de én most meg túlhúztam a vízi járművet, és berántottam a stég alá, azzal a lendülettel hanyatt is estem az ülőkében és röhögve feküdtem a hátamon a csónak aljába, mígnem barátom, akinek potyogtak a könnyei föl nem segített. Haza úton vigyorogtunk bénázásaimon, és jó komám megkérdezte, hogy kijövök e hajnalban a napijeggyel. Montam neki, hogy ezt felejtse el, ha ennyi rablásnál nem volt kapás se, akkor minek, inkább megyek a Bufurc hídra. Ide többet nem. De övött a fene, hajnal háromkor felébredtem, mert süllőkkel álmodtam, és átértékeltem a helyzetet. Minden porcikám fájt a vállam, derekam nagyon. Fürdés egy Doreta bevéve, és fél ötkor új reményekkel teli, ismét Sziliden voltam.